Soha rosszabb évet, mint a 2009-es. Mondhatja Madarász Dóra. Az Univer Kecskemét asztaliteniszezője tavaly Európa-bajnoki aranyérmet, valamint világbajnoki ezüstérmet szerzett vegyes párosban.

– Kedvenc városa?

– Nincs kedvenc városom.

– Pedig azt gondoltuk, hogy kapásból a kolumbiai Cartagena de Indiast fogja mondani. Hiszen csak ott szerzett december közepén Kosiba Dániellel az oldalán ifjúsági világbajnoki ezüstérmet vegyes párosban…

– Jó visszagondolni rá, de ettől a sikertől még nem lett a kedvenc városom. Egyébként is inkább kedvenc versenyeim vannak.

– Mégpedig?

– Például a lengyel, vagy a magyar nemzetközi megmérettetések. Ezeken mindig nagyon jó a hangulat és sok olyan emberrel tudok találkozni, akikkel jó viszonyban vagyok.

– Úgy hallottuk, hogy Kolumbiában is nagyon jó volt a hangulat, szinte itthon érezhették magukat, a többség ugyanis önöknek szurkolt…

– Valóban nem lehetett panaszunk. Megtelt a csarnok és több százan biztattak bennünket. A mezőny európai résztvevője szinte egytől egyig nekünk szurkolt, és a helyiek többsége is. A döntő meccs és az eredményhirdetés után többen kérték, hogy készíthessenek velünk közös fotót.

– A biztatás azonban nem volt elegendő az aranyéremhez. Sok kellett volna hozzá?

– 2–2 állt az eredményjelzőn, amikor jött a lélektanilag nagyon fontos ötödik szett. Volt szettlabdánk is, de sajnos nem tudtunk élni vele. A hatodik játszmában pedig a kínai fiú megmutatta, hogy mit is tud valójában. A párja is remek játékos, de igazából rajta múlt, hogy ők nyerték a döntőt.

– Na és milyen az ön párja, Kosiba Dániel?

– A tavalyi esztendőben Európa-bajnok lettem vele és világbajnoki ezüstérmes. Azt hiszem, hogy ezek az eredmények mindent elmondanak róla. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Ami nekem a gyengém, az neki az erőssége, és fordítva.

– Sokat gyakorolnak együtt?

– Egyáltalán nem. Igazából a júliusi, a már említett prágai Európa-bajnokságon szoktunk össze, majd most, a kolumbiai vb-n még inkább összecsiszolódtunk.

– Mindig csak a pingpong, vagy városnézésre is volt idő Cartagenában?

– Volt rá lehetőségünk. Főleg amikor a vegyes párosok versenye zajlott, mert akkor már nem volt olyan szoros a programunk. Azt azonban hangsúlyozták a verseny szervezői, hogy ne nagyon mászkáljunk a városban, mert elég veszélyes. Ezt addig nem nagyon hittük el, amíg a soltvadkerti Ambrus Krisztit fényes nappal majdnem kirabolták a sétáló utcában. Ő szerencsére megúszta a bajt, de Kosiba Dáni már nem. Neki a beütő teremből – ahol a bemelegítést végezzük – vitték el a mobiltelefonját. Az óceán partjára és néhány boltba azért el tudtunk menni.

– A külföldi versenyekről ajándékokkal tér haza?

– Nem jellemző. Csak akkor, ha van valami, ami nagyon megtetszik.

– Hogyan várják itthon? A kedvenc étele van például az asztalon?

– Elsősorban nagy szeretettel várnak. Kolumbiából hazajövet rántott szelet volt a menü. Tökéletesen megfelelt. Nem vagyok válogatós.

– Na és mi van a hisztikkel?

– Már kinőttem belőlük. Kisebb koromban egy-egy vereség után bizony repült az ütő. De aztán ahogy teltek az évek, a hisztik is elmaradtak.

– Szerencséjére. Mert, ha marad hisztisnek, akkor biztos nem jutott volna el idáig. Meddig szeretne elérni?

– A londoni, 2012-es olimpián szeretnék ott lenni. Az nagyon szép lenne…

(baon.hu)

Címkesor: asztalitenisz, Madarász Dóra