kesport.hu

Kesport Kávéház – Zoran Kuntics: A kecskeméti kollégiumban lettem profi játékos

A szabadkai születésű Zoran Kuntics játékosként már letette a névjegyét Kecskeméten, most vezetőedzőként ugyanúgy megtenné ezt a KTE HUFBAU trénere, akivel egészen a kezdetektől napjainkig felelevenítettük pályafutását. 

Hogyan kerültél kapcsolatba gyerekként a sporttal, közelebbről a futballal? 

Úgy indult az egész, hogy apukám iskolában dolgozott „házi mesterként”, és kapott egy házat. Ez az iskola kerítésén belül volt, akkor ez egy új és nagy intézmény volt. A házunktól nagyjából három és fél méterre volt a kosár- és a focipálya is. Amint hallottam, hogy pattan a labda, én már azonnal kint is voltam, órákon keresztül csináltam bármit, csak ne kelljen tanulni. Apukám egyébként edző is volt a faluban, ami Szabadkától 15 kilométerre volt, természetesen sokszor elkísértem. 

Miért döntöttél a foci mellett? 

Vélhetően azért alakult így, mert a focisták többször jöttek. Szerencsére így alakult, de azzal tisztában voltam, hogy nem leszek túl magas, úgyhogy ezért is a focit erőltettem inkább. 

Az akkori jugoszláv generáció bivalyerős volt. A te korosztályodhoz tartozott többek közt Jugovics, Mihajlovics és Mijatovics, hogy csak néhány nevet említsek. Nyilvánvalóan rengeteg munka is kellett a tehetség mellett, hogy valaki élvonalbeli játékos legyen. Neked hogyan sikerült eljutnod idáig? 

Egy 24 milliós ország volt Jugoszlávia, volt szerencsém többek ellen is pályára lépni, vagy együtt játszani a felsorolt nevek közül. Én 13 évesen kerültem a Spartakhoz Szabadkára, kollégista lettem, iskola után jártam edzeni. Nagyon hamar, 16 évesen lettem a felnőtt csapat tagja. Felfigyeltek rám, az U18-as jugoszláv válogatottba is behívtak, ami tényleg egy nagyon jó generáció volt. Jó edzőim voltak Szabadkán, nagyon zsiványok voltak, sokat tanultam az edzői szakmához egyébként tőlük is. 

Minden jól indult, csak… 

Jött egy sérülés… 18 évesen műteni kellett a térdemet, 2 évet hagytam ki, közben ebből egyet a katonaságnál töltöttem el kötelezően. Sokan azt jósolták, hogy nem is fogok futballozni már, de visszatértem. 

Megfordult a fejedben, hogy feladod a focit? 

Egyszerű volt a történet. Szkopjéban góllövés közben sérültam meg, a kapus elkésett, és gyakorlatilag teljesen szétzúzta a térdemet. Először a Crvena Zvezda orvosához mentem, aki akkor talán a legjobb volt az országban. Ő azt mondta, hogy megcsinálja és minden szuper lesz. Nem mondom, hogy nem volt szimpatikus számomra, de túl magabiztosnak éreztem már. Pontosan tudtam, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet, úgyhogy elmentem Boszniába egy korábbi kézilabdázóhoz, aki orvos lett. Nagyon aprólékosan elmondta, hogy nehéz a szituáció, ha én úgy gondolom, akkor ő megpróbálja. Az emberi oldala megfogott, ő javasolta azt is, hogy menjek katonának Belgrádba, és akkor ott meg tudom csinálni a rehabilitációmat. Doktor Popovicsnak hívták egyébként, utána a belga kézilabda szövetség orvosa lett, miután a háborúban lebombázták a magánklinikáját. Előre elmondta nekem azt is, hogy 7 hónapig csavarok lesznek a térdemben, de a lábamat utána se fogom tudni soha teljesen kinyújtani. Ez így is lett, mai napig bicegek, de így is játszottam utána. Gyakorlatilag másfél lábbal lettem profi. Visszatérve a kérdésre, én akkor úgy éreztem, hogy semmi mást nem tudnék csinálni, csak focizni, tulajdonképpen nem láttam választási esélyt. Legalábbis így láttam. 

A visszatérés után a Szpartakban és Vojvodinában játszottál otthon. Milyen volt ez az időszak? 

A Vojvodina akkor nagyon jó csapat volt, ahogy a bajnokság is erős volt. A Crvena Zvezda akkor nyerte meg a BEK-et. Mi ezt a Zvezdát vertük meg a Vojvodinával 3-0-ra, erre mindenki nagyon büszke, aki akkor ott játszott. Nagyon nagy szegénység volt akkor az országban, de valahogy nálunk mindig úgy nézett ez ki, hogy minél rosszabb volt a helyzet, annál jobb játékosok nőttek fel. 

A délszláv háborúra már utaltál, ez egy szörnyű időszak volt az ország életében, ami a labdarúgókra is hatással volt természetesen. Ezért álltál légiósnak tulajdonképpen te is, először Dél-Koreában. Miért pont Ázsia, miért pont a Posco Atoms? 

Boszniában és Horvátországban volt talán a legszörnyűbb háború, előttem egy évvel egy játékos már ki is ment Dél-Koreába. Az első szezon végén kapott egy listát Jugoszláviában játszó játékosokról, azon rajta voltam én is. Az edző kérdezte tőle, hogy kiket ismer a nevek közül, rám emlékezett, így beajánlott, de egyébként nem ismertük egymást. Rade Bogdanovicsnak hívták, előtte sose találkoztunk, de vélhetően játszottunk egymás ellen. Ő hívott végül fel, hogy van-e kedvem náluk focizni, nem is gondolkoztam sokat. Akkor a szerb játékosokkal szemben szankciók is voltak, nem mehettünk akárhova focizni, csak „baráti” országokba, vagy Ázsiába. Kimentem egy 10 napos próbajátékra, ahol végül megfeleltem. Majdnem egy évig voltam kint, a különbség elképesztő volt, egy nagyon fejlett ország volt már akkor is. Úgy jártunk meccsre, hogy külön busz volt a kezdőknek, illetve egy másik a többieknek. A luxus elképesztő volt, a drukkerek például cipőt is kaptak a belépő mellé. Jól éreztem magam kint. 

Miért jöttél végül haza? 

A szerelem miatt, de utána aztán rájöttem, hogy olyan nagy szerelemről nem volt szó. A barátnőm akkor Újvidéken tanult egyetemen, én egyedül voltam kint, így mindennap beszéltünk telefonon. Olyan infláció volt akkor Jugoszláviában, hogy az átlag fizetés többszörösét telefonáltuk el. Nagyon szerelemesnek éreztem magam, egy év után aztán haza tudtam jönni a szünetben. Próbáltam a szülőket meggyőzni, hogy engedjék ki velem, majd később elvégzi az egyetemet. Ezt nem engedték, én meg végül 12 napot késtem Dél-Koreában. Ott azt mondták nekem, hogy 12 perc után is náluk kirúgják az embert, nekem is a kezembe adták a repülő jegyet. Boldogan rúgtak ki, örültem, hogy mehetek haza, de a nagy szerelemről annyit, hogy a 15 órás utazás végére már más volt a lány nagy szerelme. Úgyhogy ott maradtam szerződés és barátnő nélkül. 

A barátok végül kisegítettek, hiszen Tomiszlav Szivics ekkor játszott Kecskeméten, ő hívott a KTE-hez. Mikor ismertétek egyébként meg egymást? 

Tomi Szabadkán született, ott is kezdett el focizni, de már serdülőként a Zvezdához került. Onnan aztán visszakerült, és volt egy időszak, amikor együtt játszottunk a Spartakban. Tehetséges játékos volt, rendkívül technikás, de neki is volt egy sérülése, ami talán őt is megakadályozta a nagyobb karrierben. Egy afrikai csapattal játszottak, kapott egy hatalmas rúgást a combjába, ami egyébként a mai napig látszik. Sokat játszottunk kispályán is együtt, nagyon éreztük egymást. 

Gondolom Dél-Koreához hasonlóan, a magyar NBIII-ról sem tudtál túl sokat, amikor Kecskemétre igazoltál. 

Semmit. Azt rögtön láttam viszont, hogy a társaság nagyon jó. Tasnádi Józsi volt a kapus, de itt játszott akkor Nagy Lajos, Márics Béla, Lázár Mátyás, Zentai Lajos, Dajka Laci, aki számomra egy legenda, de itt volt Virágh Feri is, az edzőnk Linka Józsi volt. Akkor én egyébként annyit tudtam magyarul, hogy szia, semmi mást. 

Tomi tudott neked fordítani? 

Ő már beszélt akkor magyarul, de azt nem láttam szerencsés dolognak, hogy mellettem állandóan tolmács legyen. Soha nem nyitottam ki könyvet, hogy úgy tanuljak magyarul, inkább edzés után elmentünk vacsorázni, kávézni és ott kijavítottak a többiek, ha valamit rosszul mondtam. Erre is büszke vagyok, illetve a csapatra is, mert nagyon sikeresek voltunk akkor, megnyertük a bajnokságot is. Az első időszakban kollégiumban laktunk, utána Pinczés Pista bácsi intézett nekünk lakásokat. Jól ment a játék, Czéh Laci be is ajánlott a Vidinek, így kerültem végül Székesfehérvárra az NBI-be. 

A KTE tulajdonképpen egy kitűnő ugródeszka volt akkor számodra, és ezzel el is indult egy szép karrier Magyarországon. 

Egy pillanatig nem szégyelltem, hogy Kecskeméten futballozom, ennek technikai oka is volt ugyanakkor. Nekem a papírjaim Dél-Koreában maradtak, de akkor még nem volt szabadon igazolható státusza a játékosoknak. Amatőrként úgy tudtam Kecskemétre igazolni, ha kiadják a papírjaimat, vagy a kérés ellenére 30 napig nem érkezik válasz. A KTE-nél akkor egy kis cselt vetett be a vezetés, egy olyan klubhoz küldték a papírokat, ahol életemben nem játszottam, így nem is jött válasz. Ennek egyébként később lehetett volna következménye. Már a BL-ben voltunk a Fradival, a Posco meg Spanyolországban edzőtáborozott, és csak néztek, hogy én ugyan hogyan játszhatok. Hívtak is, hogy ebből így nagy botrány lesz, én ezt nem akartam, így 20 ezer márkában végül megegyeztünk, amit én fizettem ki. Képzeld el mi lett volna, ha a BL szereplés közepén bedobják, hogy Zoran papírjai nálunk vannak. Nem akartam, hogy rólam szóljanak a hírek. 

Előre szaladtunk már a Fradira kicsit, ami nyilván egy nagy váltás volt számodra, hiszen az ország legnépszerűbb klubjához kerültél. Ráadásul nagyon rövid alatt. 

Visszakanyarodnék még Kecskemétre, mert meghatározó pont volt a karrieremben, olyan szempontból, hogy eldöntsem mit is akarok. Amikor ott a kollégiumban laktunk, az azért nagy váltás volt nekem azután, hogy korábban a jugoszláv utánpótlás válogatottba hívtak, nagy karriert jósolva nekem. Kecskemétig tulajdonképpen én nem voltam profi játékos, nem úgy készültem, ahogy kell. Úgy voltam vele, hogy tehetséges vagyok, gyors vagyok, bárkit kicselezek, a gondolkodásmód viszont rossz volt. Akkor, 25 évesen jött a felismerés, hogyha ezt így csinálom, az nem lesz jó. Elkezdtem az edzések mellett is konditerembe járni, a legjobb korban váltam profivá. A kollégium és a Bajnokok Ligája között végül fél év telt el, közte a Vidivel kiharcoltuk a bennmaradást, utána keresett meg a Fradi. 

Egy korszakos Ferencváros játékosa lettél, a Bajnokok Ligája miatt azt a 95/96-os csapatot mindig emlegetni fogják, ráadásul ehhez te egy rendkívül fontos góllal járultál hozzá az Anderlecht elleni selejtezőben. Életed gólja? 

Nagyon jó csapat volt az a Fradi, ráadásul nem is volt annyi külföldi, mint most. Én azt gondolom, hogy a magyar identitást mindenképpen meg kéne tartani, ha rajtam múlna, biztosan bevezetnék erre valamilyen szabályt. Öten voltunk külföldiek akkor a Fradiban, a többiek magyarok, sokan az utánpótlásból, akik mind jó játékosok voltak. Megvolt egy jó mag, egy jó hangulat akkor, hiszen egy bajnoki cím után volt csapat. A körítésről annyit, hogy a nyári előkészületi meccseken 2000 ember is összegyűlt akár, de 500-an egy sima edzésen is kint voltak. Mi játékosok nem kerülhettünk eufórikus hangulatba, mert az az első lépés a vesztes meccshez, de elképesztő volt. Ami a gólt illeti, a fiam is mindig ezzel jön, hogy apa te egy egygólos csatár vagy. Én mindig kijavítom, hogy kettő, mert amikor a BVSC-vel játszottunk, mely akkor a nagy riválisunk volt, akkor is az én gólommal nyertünk. Én nem tipikus csatár voltam igazából, jobban szerettem előkészíteni, kiszolgálni. A szélen a sebességem miatt jobban is érvényesültem, de a BL-ben a középpályán is sokat játszottam, hogy meg tudjuk tartani a labdákat. 

Ajax, Real Madrid, Grasshoppers csoportba kerültetek, sztárok bőven voltak, de azért meg tudtátok nehezíteni a dolgukat. Milyen élmények maradtak meg a sztárokról? 

Az én kívánságom akkor az volt, hogy az Ajaxot és a Madridot megkapjuk, a harmadik már nem is érdekelt. Ez bejött. Amit sokat is mesélek, az egy amszterdami emlék Jari Litmanenről, aki talán Európa egyik legjobb játékosa volt akkor. A mi edzésünk után mentünk az öltöző felé, majd jött az Ajax. Ez a Litmanen hozta ki a labdákat, nem a fiatalok, ott is meggyőződhettem arról, hogy sokszor a legnagyobb sztárok a legegyszerűbbek. Ezt a példát sokszor felhoztam a játékosaimnak is korábbi csapataimnál. Senki nem lesz attól kisebb játékos, ha ezt mutatja magáról. Egyébként minden csapat nagyon profin állt hozzánk. Az Ajax ellen 70 percig döntetlenre álltunk, aztán beszállt Kluivert és elrendezte a dolgokat 5-1-re. A kinti meccsből két dolog élesen megmaradt, egyrészt az volt a régi stadion utolsó mérkőzése, másrészt -15 fok volt, a kesztyűmet meg a félidőben bent hagytam az öltözőben. Mindkét csapatnak volt úgy négy-négy ziccere, ők ezeket belőtték, mi nem. A Real Madriddal itthon 1-1-es döntetlent játszottunk, ami hatalmas eredmény volt, kint aztán persze kaptunk egy hatost. Mi egyébként egy ilyen őszinte csapat voltunk, ha már ott voltunk, nem védekezni akarunk. Novák Dezső is tudta azt, hogy ezt a csapatot nem szabad taktikailag bekorlátozni, mert megvolt a kellő önbizalmunk. 

A Fradival bajnok lettél a szezon végén, aztán váltottál. Ilyen sikerek után miért lett ez ilyen rövid időszak? 

Ki akarna ilyen csapatból elmenni? Nem is volt ajánlatom, de lejárt a szerződésem. Amikor elkezdtünk tárgyalni, akkor megkérdeztem, hogy a kandikamera hova van elrejtve, mert 20 százalékkal kevesebb összeget kínáltak fel, alku lehetősége nélkül. Akkor a Fradi rengeteg pénzt keresett, de azt mondták, ez a pénz elfogyott, kevesebb van. Ebbe nem akartam belemenni, így nem maradt választásom. Jött a ciprusi ajánlat, akik kifizették a Fradit is, így váltottam. Nem volt egy korrekt tárgyalás velem, de akkor sok játékossal bántak így, a Fradi utána jó 10 évig szenvedett is. A Bajnokok Ligájával jól jártak a szurkolók, de nem a játékosok jártak a legjobban anyagilag, ebben biztos vagyok. A mag megvolt, az anyagi háttér adott volt, azt a csapatot kellett volna megerősíteni és újra nekimenni a csoportkörnek. Sajnos más volt a gondolkodás, ami szerintem minimum 10 évébe került a Fradinak. 

Czéh Lacival sokat beszélgettem már a ferencvárosi időszakáról. Ő azt mondta, hogy hiába csak egy szezont töltött ott, illetve hiába nem volt előtte fradista, ha odakerül valaki játékosként, annak ez örök életre meghatározó élmény marad, és mindenképpen a Fradi család része lesz. Ez esetedben is elmondható, hiszen a mai napig jársz meccsekre az öregfiúkkal is. Fradista lettél? 

Igen. Az emberek egyébként nem hiszik el, hogy csak egy évet töltöttem el a Fradiban. Mindig azt mondják, hogy én biztos éveket voltam ott, noha csak egyet. Ezek a meghívások nekem nagyon sokat jelentenek, most is megyek majd. Így ismertem meg Magyarországot, a legkisebb településeket is, minden megyében jártam már. Nagyon jó látni, hogy mennyire tisztelik az öregfiúkat, ilyenkor játszhatunk egy jót, van mindig egy közös vacsora is. Avatásokra járunk, csarnokokba is, amíg bírom, addig örömmel megyek, jó találkozni azokkal a régi legendákkal, akikkel én nem játszottam együtt. Én nem vagyok legenda, egy évet játszottam csak a Fradiban. Legendák azok a játékosok, mint itt Farkas Pista, aki innen indult, itt játszott, és akinek az 5-ös mezét már senki nem kapja meg. 

A ferencvárosi év volt karriered csúcspontja, Ciprus után még a Vasasban és a Vidiben játszottál, mielőtt a Spartakból visszavonultál volna. Mi volt ennek az oka? 

Szépen lassan a térdem benyújtotta a számlát a bicegés miatt. Gyakorlatilag Cataflamon éltem, minden meccs előtt bevettem, addig nem is éreztem semmit, utána viszont már bajban voltam. Egyre inkább éreztem viszont, hogy már a pályán sem úgy mennek a dolgok, úgyhogy azt mondtam, hogy elég. 

Edzőként a Fradihoz tértél vissza, rögtön bajnok lettél az U19-es korosztállyal. Egyáltalán mikor döntöttél az edzői szakma mellett? 

A karrierem vége felé volt nekem egy kávézóm és egy boltom is Budapesten. Próbáltam ezeket úgy irányítani, hogy nem vagyok ott. 12 ember dolgozott velem, akik ezt nagyon élvezték, volt, aki taxival járt be Dabasról a bevételből. Rájöttem, hogy én nem szeretnék igazán ezzel foglalkozni, meg nem is gazdaságos, úgyhogy úgy döntöttem, hogy megpróbálom az edzői szakmát, elkezdtem elvégezni a tanfolyamokat is. Belgrádban kezdtem, aztán próbálkoztam itt is, de mivel nem voltam magyar állampolgár, így itt nem jelentkezhettem. Két évet kellett így várnom, de utólag azt mondhatom, hogy ez nagyon jó döntés volt. Belgrádban olyan előadóink voltak, mint Marcelo Lippi, vagy Fabio Capello. Lippi egy hónappal az olaszok világbajnoki címe után jött el hozzánk. Sok mindenről beszélt, de taktikáról szinte semmit, csak a pszichológia volt a téma szinte. Rengeteg olyan edző jött el, akik európai topcsapatoknál dolgoztak, nekünk az volt a szerencsénk, hogy sok játékosunk futballozott akkor is magas szinten. Ők tudták őket elhívni. 

A Fradinál kezdtél, rögtön egy korosztályos bajnoki címmel, aztán eljutottál a felnőtt csapatig is, bár nem a legszebb időszakban. 

Albert Flóritól kaptam meg a lehetőséget, rögtön bajnokok lettünk az U19-es csapattal. Ez akkor óriási meglepetés volt, mert már működött az agárdi akadémia, éppen emiatt is hívtak utána oda át. Tudomásom szerint azóta se nyert aranyat ebben a korosztályban a Fradi. Sok jó játékos volt akkor, aki magas szintre eljutott: Kemenes Szabi, Laczkó Zsolt, Kovács Gabi, Vass Ádám, Bartha Laci például. Egy évet töltöttem az utánpótlásban, aztán Bodajkra kerültem, jött Diósgyőr, ahol a pro licencem hiányzott, így végül mennem kellett. A Fradinál is megkaptam az esélyt, de a lehető legrosszabbkor, egy fillér se volt ott akkor. A Nyíregyházának rengeteg pénze volt, nem is volt túl korrekt az a bajnokság, így végül ők jutottak fel, kihasználták ezt a helyzetet. Naiv voltam én is, azt hittem, így is meg lehet ezt oldani, de tévedtem. 

Nem a Fradi volt az egyetlen klub, ahol elfogyott a pénz karriered során. Miként lehet ezt edzőként kezelni? 

Nagyon nehéz, sok esetben úgy kerültem ráadásul a korábbi csapataimhoz, hogy szezon közben hívtak tüzet oltani. Minden edző azt szereti, ha vele indulhat el a munka, ő hozhatja a játékosokat, felépítheti a felkészülést. Nekem ez a kecskeméti lehetőség pont azért nagy öröm, mert végre megadatott ez. Szépen fokozatosan építkezünk, erősítjük a klubot, ami nekem kifejezetten tetszik, így tudom én is átadni a tudásom. Nem tartom magam rossz edzőnek, bár eddig ez nem derült ki. Jó példa ugyanakkor Marco Rossi esete, aki 50 évesen lett bajnok Kispesten, most pedig már szövetségi kapitány. Az emberek joggal kedvelik, mert sikeres csapatot csinált a Honvédból. Előtte azonban komolyabb eredménye nem volt, úgyhogy az ő példája is ösztönöz, hogy az én időm is eljöhet edzőként. Szeretnék most Kecskeméten éveket eltölteni, hogy a céljainkat elérjük. 

Miként látod a KTE jelenét és jövőjét? 

A klubon belül nagyon családias a hangulat. Sok helyen nem érezni a teljes támogatást, itt más a helyzet, érzem a tiszteletet, a támogatást, szurkolást. Öröm bemennem a szertárba Sanyihoz, vagy Hubihoz, a vezetőség is teljesen normálisan gondolkodik. Van előttük egy NBI-es példa, amikor talán többet költöttek, mint ami a kasszában volt, ennek a vége a megye I. lett, ami nem jó. A körülmények most is első osztályúak, a pénzt viszont nem akarják csak úgy kidobni, a fokozatosságban hisznek. Ezt így is kell csinálni, mert ahol hirtelen akarnak mindent, ott az nem is tart sokáig. Ennek a klubnak az élvonalban is helye lenne, de az utat végig kell járni. 

Sokszor váltottál karriered során, ezt az életet hogyan viselte a család, illetve miként tudtad kezelni? 

Lehet csúnyán hangzik, amit mondok, de egyszerűbb volt a helyzetem azzal, hogy egy fiam van. Boszniában is dolgoztam, onnan pont miatta jöttem haza akkor, amikor cukorbeteg lett. A mostani párom nagyon megértő, tudja és elfogadja, hogy ez az, amit én szeretnék csinálni, de erre itt van lehetőségem. Amikor csak tudok menni, mindig találkozunk, ezért is szerettem volna közelebb kerülni az otthonomhoz. Alen a fiam szeret velem lenni, most Kecskemétre is jött velem, ő már Budapesten született. Elkezdett dolgozni is, úgyhogy abban maradtunk, hogy én is mindent megteszek azért, hogy eredményesek legyünk a csapattal, hogy évekig itt maradhassunk Kecskeméten. 

(Nyitray András)

Jelentkezz be először, hogy hozzászólhass! Bejelentkezés