kesport.hu

Kesport Kávéház: Dávid Zoltán, a HÉP-KRC vezetőedzője mindig nyílt lapokkal játszik – nagyinterjú

Az őszinte nyilatkozatairól, nem kertelő megnyilvánulásairól ismert – nem mellesleg edzőként kupagyőztes – szakember harmadik szezonját kezdi meg Kecskeméten, ebből a másodikat vezetőedzőként. A válogatott röplabdázó legnagyobb hazai sikereit szülővárosában, Kaposváron érte el, ám a 8 bajnoki cím, illetve a 7 kupaelsőség ellenére több okból sem vágyik haza. Szókimondó, nyílt lapokkal zajló interjút adott nekünk ezúttal is az igazáért mindig kiálló sportember. 

Mindenkinek volt egy első lökés, ami miatt beleszeretett a sportba. Te miként találtál rá végül a röplabdára? 

Nem a röplabda volt számomra az első, ami szembe jött. Tinédzserként senki se szeret iskolába járni, napközibe pláne nem. Az edzések délután fél háromkor kezdődtek, a szakkörök ezt követően. Én mindenre eljártam, így rajzszakkörre, színjátszó körbe, sportlövészetre, atlétikára, foci- és kosárlabda edzésekre is. Mindenhez volt affinitásom valamennyire, ez végül leszűkült a kosárlabdára és a röplabdára. Akkor kellett döntenem, amikor egyszerre volt a két országos döntő. Leültem az edzőkkel átbeszélni, végül a röplabda mellett döntöttem. 

A család mennyire támogatott a sportban? 

Maximálisan kiálltak a sport mellett, minden támogatást és szeretetet megkaptam. Annak idején édesapám egyetlen dolgot kért, hogy válasszak bármit is, tanulást vagy sportot, azt 100 százalékkal csináljam. Én 10 évesen már tudtam, hogy profi röplabdázó akarok lenni, a korom ellenére nagyon céltudatos voltam. 

15 évesen kerültél fel a FINO Kaposvár felnőtt keretébe 1997-ben. A klub akkor kezdett kiépíteni egy komoly egyeduralmat a sportágban, már az első bajnoki címek és kupák is megvoltak. A céltudatosság ellenére, nem voltak pillanatok, amikor kicsit elszálltál volna a gyorsan jött sikertől? 

Ezzel nem volt gondom, mert megfelelő értékrendet hoztam magammal. Emellett olyan emberek ültek akkor a kaposvári öltözőben, akiket előtte ha megláttam az utcán, utánuk szaladtam, igazi példaképek számomra a mai napig. Nekem az is nagy szó volt, hogy egyáltalán szóba áll velem Mészáros Peti, vagy Mészáros Dömötör, és akkor még sorolhatnám a neveket. Az elit Kaposváron játszott, mind arra ösztönöztek, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Akkor tíz rutinos játékos volt mellettem, illetve az edzőm, akik irányba helyeztek, ha úgy látták. Nehezen kezelhető voltam már akkor is, de bekerültem egy rendszerbe, ahol viselkedni kellett. Demeter György (vezetőedző – a szerk.) is figyelt erre, azt például pár évvel később tudtam meg, hogy az újságíróknak megtiltotta, hogy bármi olyat írjanak rólam, amitől elszállhatnék. Nem könnyű ezeket a dolgokat egyébként később sem kezelni, de akkor ahogy mondtam, 10 rutinos játékos ült mellettem az öltözőben. Ma 11 fiatal ült bent, velük szemben az edzővel, aki „nyilván” hülye. Ez nagy különbség. 

Milyen volt akkor röplabdázónak lenni Kaposváron? 

Rengeteget edzettünk, a heti 10 volt a minimum, de minden egyes pillanatát vártuk. Ehhez kell egy nagyon jó társaság, ami akkor adott volt Kaposváron. Senki sem a pénzért röplabdázott elsősorban, hanem a szenvedélyért. Mindenki élvezni akarta a sikereket, mindennek hatalmas értéke volt. 

16 évesen már bajnoki is lettél, de akkor még nem játszottál. Melyik sikeredet jegyzed igazán a sajátodnak? 

Soha nem úgy éltem én ezeket meg, hogy a saját sikerem. 16 évesen még nem tudtam hozzátenni, magammal szemben egyébként brutálisan maximalista voltam már akkor is. Azt azért látni kell, hogy előttem játszott akkoriban egy Mészáros Dömötör, egy Szergej Szajfulin, egy Urfi Csaba, vagy a kínai Wang Csi. 18 évesen már végig játszottam, az egy nagyon jó év volt számomra, az év utánpótlás játékosa lettem. Sokat tanultam ebben az időszakban, pláne alázatot és tiszteletet, de azt is, hogy ne engedd magad eltaposni. 

Kedvenc döntőd van? 

Igen. 20 éves voltam, amikor a Dunaújvárossal játszottunk, már 2-1-re vezettek. A negyedik találkozó Dunaújvárosban volt, már a buszról leszállva láttuk a színpadot meg a tűzijátékot az ünnepléshez. A csarnokban vágni lehetett a levegőt, olyan feszültség meg adrenalin volt. Eltelt nagyjából 40 perc, már 2-0-ra vezettek, a harmadik szettben 17-12-es hátrányban voltunk. Szinte már láttuk a vereséget, de akkor történt valami, és megfordítottuk a meccset. Visszanéztük azóta többször is, azóta se hisszük el, hogy ezt hogyan csináltuk. Kaposváron jött az ötödik meccs, másfél órával a kezdés előtt már kígyóztak a sorok a csarnok előtt, alig lehetett levegőt kapni, olyan atmoszféra lett utána bent is. 3-1-re nyertünk, bajnokok lettünk, kőkemény döntő volt. 

Karrierednek azért vannak érzékeny pontjai is, a válogatott ezek közé tartozik? 

A válogatottban nekem nagyon nehéz volt a helyzetem, hiszen Kántor Sanyi, Mészáros Dömötör, vagy éppen Veres Peti is előttem volt. Elfogadtam, hogy csak úgy tudok bekerülni, ha valaki kiesik az említett névsorból. Összesen 30 válogatott meccsem van, de maximum az 50-60 százalékát tudtam kihozni a valós tudásomnak. Utána 2006 és 2016 között nem hívtak, ebben voltak személyes problémák is, miszerint én kezelhetetlen vagyok, bomlasztok, de ezeket most sem érzem jogosnak. Ez a 10 év pályafutásom legjobb időszaka volt, utólag nincs bennem hiányérzet, de éppen ezért akkor ezt máshogy éltem meg. Olaszországban játszottam, amikor az ottani edzőm mondta, hogyha most hazamegyek a válogatottba, nagyon jól járnak velem. Utána kerek szemmel nézett, amikor mondtam, hogy én nem vagyok meghívva… Sosem mondtam egyébként azt, hogy én vagyok a legjobb, de egy dolog biztos, ahol én voltam, ott mindig voltam valaki. 

Három kaposvári időszakod volt, az első kettőt egy tunéziai kaland szakította meg. Miért pont ott lettél először légiós? 

Mindenkinek az volt akkoriban a vágya, hogy kerüljön be a felnőtt csapatba, ott legyen kezdő, utána irány a válogatott, aztán külföld. Nekem egyre jobban kezdett beindulni minden, egy korábbi csapattársam aztán felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni egy próbajátékra, meg kicsit nyaralni. Persze igent mondtam, aztán ez annyira jól sikerült, hogy marasztaltak. Sok pénzt ajánlottak, én meg nem akartam variálni. Nem voltam azonban felkészülve a teljesen más kultúrára, így egy nagyon nehéz időszak lett ez számomra. Nem volt még internet, maradt a pénz hajigálás a tárcsázós telefonba. Ott megtanultam, hogy a légióskodáshoz előbb fel kell nőni, 23 évesen még csak hittem, hogy erre készen állok. Egy európai országban alighanem más lett volna a helyzet. 

Erre sem kellett sokat várni, hiszen két sikeres kaposvári év után hosszú légióskodás kezdődött számodra. Görögország, Olaszország, Ausztria, Románia, hol érezted magad a legjobban? 

Olaszországot imádtam, az mindent vitt. Az első próbajátékomnál még néztek ott az edzők, meg a menedzserek, hogy minek hoztak engem ide, aztán elkezdtem ütni az első edzéseken… Tisztában voltam a fizikumommal, mindig abból éltem, kő kövön nem maradt, ha arról volt szó. Ezt a mentalitást szeretem egyébként edzőként is a játékosokban, ha van bennük vér. Én nem bohóckodtam, mindenkit agyonvágtam, utána lehetett hülyéskedni. Minden klubomnál én voltam a „crazy hungarian guy”, de ezt szerettem, mindent be mertem vállalni, amit a csapattársaim nem. Olaszországban imádtak, a fizikumom miatt „bodyguard” volt a becenevem, mert nem tipikus röplabdás alkatom van. Anno még a válogatottban Nyári Sanyi bácsi is mondta, hogy nekem vízilabdázni kellett volna. Tüzeltem mindig, ami a csövön kifér, egyszer be is szólt, hogy „Kicsi! Ne csak tüzelj, töltsél is!”. Visszatérve, Olaszországban minden megvolt a körítésben és szakmailag is, de Bécsben is jól éreztem magam. Ott a BL-ben játszhattam, olyan játékosok ellen, akiket anno kazettán néztünk, teljesen hihetetlen élmény volt ez nekem, aki a Béke lakótelepről indultam, Kaposvárról. Több „híresség” is kijött onnan a maga módján, van olyan is, aki csücsül… Az egy óriási élmény volt számomra, persze visszatekintve, azzal a munkával ez teljesen természetesen jött. Romániát is szerettem a maga módján, teljesen élhető volt, még akkor is, ha voltak maffia gondolkodású emberek a klub körül. Ezt is megtapasztaltam, utólag meg már csak mosolyog az ember. 

Nehéz volt érvényesülnöd légiósként? Mennyire gyötört a honvágy?

Tunézia után egyáltalán nem volt. Bécsben például kaptunk autót, minden hétvégén haza tudtam járni. Két évet töltöttem kint, csak azért nem többet, mert akkor rendeztek Eb-t, a klubelnök pedig úgy döntött, hogy a klubcsapat lesz a válogatott, hogy így készüljenek fel. Utána jött Olaszország, aztán Románia, mindenhol új tapasztalatokat tudtam szerezni. Nem volt könnyű légiósként, pláne egy középszintű légiósként, mint amilyen én voltam. Ahogy kimész, nem fogadnak jól, mert elveszed a feladó barátjának a helyét például. Nem kapsz labdákat, vagy csak rosszakat. A fellépésem miatt ezt velem nem nagyon merték megcsinálni. Egyszer egy olasz srác mondta nekem, hogy nem ad nekem labdákat, mert nem tudok támadni. Akkor megfogtam a nyakát, feltettem az öltöző ajtóra, és megmondtam neki, hogy ezt ne merje megcsinálni. Utána kaptam úgy 45 labdát minden meccsen… 

A válogatott miatt nem maradt benned hiányérzet, a klubkarrier miatt esetleg igen? 

Amikor 27-28 évesen kikerültem Olaszországba, akkor elkezdték javítgatni a játékomat. Akkor felmerült bennem, hogy mi lett volna, ha előbb jutok ki? Sokat tanultam Kaposváron, ebből edzőként is sokat kamatoztatok a mai napig, de azért ez bennem van. A legnagyobb lehetőségemet 18 évesen hagytam ki, amikor a VfB Friedrichshafen kitűnő edzője, Stelian Moculescu kinézett magának, és kivitt volna. Koch Robi kérdezte, hogy mennék-e, azonnal vihettek volna, ha rajtam múlik, csak sajnos aláírtam egy 3+2 éves szerződést, amiből nem tudtam szabadulni. Ezt a mai napig bánom. Akkor vettem először észre egyébként, hogy a játékos csak eszköz, illetve mindig a hazai játékost zsigerelték ki a végletekig. Ezt a mai napig nem tudom megérteni, hogy miért van így. 

Hogyan tértél végül haza? 

Az utolsó két évemben a hazatérés előtt nem játszottam igazából, csak edzettem Kaposváron. 2013-ban visszatértem Tunéziába, a régi edzőm keresett meg, akinek rögtön igent is mondtam, miután meglepetésemre engem akart. Azt mondta tudta milyen voltam 10 éve, el tudja képzelni, milyen lehetek most. Kimentem, már arról is szó volt, hogy akár 5-6 évre is kint tartanának, de végül nem volt pénz. Ettől függetlenül az élet így is visszaadott valamit, megtanultam angolul, mindent át tudtunk beszélni az edzőmmel, amit fiatalon nem. Úgy volt akkor még, hogy a következő szezonban Abu Dhabiban lesz edző és megyek vele, de akkor történt Tunéziában az a súlyos, turisták ellen irányuló merénylet, ami után senkit nem engedtek se be, se ki az országból, így ő sem mehetett. Úgyhogy 33-35 éves koromig nem játszottam. Sajnos édesanyám elhunyt, és mivel apukám már nem élt, a tesóm Németországban lakott, így én jöttem haza rendezni a hagyatéki dolgokat. Akkor beszéltem a klubvezetőkkel, akik ezt a helyzetet ki is használták… 

Hogyan? 

Ahogy említettem, már 18 évesen megtapasztaltam, hogy a játékos csak eszköz, főleg a saját nevelés, amit nem tudtam elfogadni. Sose felejtem el, annak idején egy kínai srác 500 ezer forintért ült a padon, én meg 80-ért játszottam. Amikor utána a szezon végén emelést kértem, akkor is az volt a válasz, hogy nekem még bizonyítanom kell. Már akkor is az volt az érzésem, hogy engem használtak ki a legjobban. Amikor hazatértem, hangot is adtak annak, hogy az én helyzetemet kihasználták. Hagyjuk is, hogy milyen fizetésért játszottam, illetve azt, hogy én csak 7 hónapra kaptam fizetést. Becsaptak, kihasználtak, de örültem annak, hogy újra otthon lehetek, újra otthon játszhatok. Már akkor kezdődtek a problémák, sokan miattam jöttek ki a csarnokba, de az első meccseken nem raktak be, mondván gyenge vagyok és egyebek. Amikor végre pályára kerültem, mindenki csak lesett, én persze nem voltam meglepődve magamon. Muszáj volt utána a pályán tartani, végül 36 évesen az év játékosa lettem, a kupadöntő legjobbja is én voltam. A szezon végén ennek ellenére megint megaláztak. Három éves szerződést akartak adni, én azt kértem emellett, hogy hadd kezdjem el az edzősködést egy gyerekcsapat mellett. Ezt nem engedték meg, mondván nem vagyok rá alkalmas, majd a szerződésem körül is ment a huzavona. Azt hallottam vissza, hogy én majd úgyis mindig sérültet jelentek, meg csak a pénzt fogom felvenni. Legyen elég ehhez annyi, hogy 18 évesen olyan derékfájdalmakkal is játszottam, amit a mai napig nem felejtek, majd a meccs után az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy csigolyaív szakadásom van, az is csoda volt, hogy nem bénultam le. 15 évesen sem viseltem el az ilyen dolgokat, hát még akkor, végül hosszas huzavona után megállapodtunk, mert én nem akartam variálni, otthon akartam maradni. 

A három évből egy lett, mi vezetett a szakításhoz? 

Ez volt az az év, amikor négy meghatározó játékos is távozott, helyettük 16 évesek kerültek a keretbe. A rutint így nem lehet pótolni. A kupadöntőben kikaptunk, negyedikek lettünk, akkor ez teljesen reális volt. Én voltam a bűnbak, noha 27 pontot ütöttem, de én ezt vállaltam. Az öltözőben minősíthetetlenül beszéltek velünk, mindennek el voltunk hordva, azt is mondták, hogy ki leszünk rúgva. Én el is kezdtem csomagolni, mondtam, hogy hazamegyek akkor, mert az én fülemet sértette, ahogy a gyerekekkel beszéltek. A pénzlevonás sem segített volna akkor, de az se, ha fejenként egymilliót adnak nekünk akkor. Abban az időszakban azt éreztem, hogy nekem kell mindent kontrollálni, megkérdeztem azt is, hogy ügyvezető ne legyek-e? Ez nyilván konfliktust szült, de én mindig nyílt lapokkal játszottam, még ha emiatt jöttek is a pofonok. Két nappal később az egyik ügyvezető jött a folyosón, kezet nyújtott, de én megmondtam neki, hogy az ilyen hangnemet, illetve a hazugnak beállítást nem tűröm, tegyük csak mindketten a dolgunkat, de hagyjuk is békén egymást. Erre azt mondta nekem, hogy én „szűz k*rva” vagyok, mire én mondtam neki, hogy akkor most kimegyünk… Mindenki mindenkire haragudott a kupadöntő után, megjelentek olyan nyilatkozatok is, aminek talán nem kellett volna, de én ezzel nem foglalkoztam, nem szeretem a hazudozást. A bajnoki döntőben végül 0-2-ről fordítottunk a Pénzügyőr ellen, ami hatalmas siker volt, életem egyik legnehezebb döntője. Májusban aztán úton-útfélen azzal jött nekem mindenki, hogy nagyon sajnálják, hogy elmegyek. Én csak néztem, hiszen még két évem volt a szerződésemből. Akkor telefonáltam, végül „sajnálkozva” közölték velem, hogy az elnökség így döntött, már akartak szólni. Az egész a folyosói incidens miatt volt; ez járt érte. Meggyőződésem, hogy a FINO elnöke ezekről a dolgokról semmit nem tudott, de sokkal könnyebb volt egy embertől megválni ebben a helyzetben. Ahogy máskor, úgy itt sem voltak korrektek velem, megvárták amíg megnyerjük a döntőt, majd utána 8 bajnoki címmel és 7 kupával, ős-kaposváriként egy pökhendi ember miatt kirúgtak. Kaposvár így számomra kisgyerekként szólt az örömről, egyébként nem volt pompa, hiába gondolják ezt sokan. Sok éhes ember volt Kaposváron, csak azokat nem akarták etetni, akik hozták nekik azt, amit szerettek volna. Nem akartam egyébként már röplabdázni, Kecskemét volt az egyetlen hely, ahova még elmentem volna, mert mindenhez közel van, kedveltem is várost. 

Nem vágynál haza edzőként? 

Kaposvár az én hazám, viszont nem vágyódóm haza. Szokták mondani, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, ez rám abszolút igaz. Örülök annak, hogy itt lehetek Kecskeméten, azt a szemléletet, filozófiát taníthatom, amire az élet a csalódásokon és a becsapásokon keresztül is megtanított. Én mindig tisztességes szeretnék lenni a fiatalokkal, megmutatni nekik, hogy mi a valóság. Tudom, hogy ez nagyon nem egyszerű, de idővel rájönnek, hogy miről beszélek. Most még sok vagyok nekik. 

Ha sok is vagy nekik, korodból adódóan jobban megérted őket? 

Jobban, mert még én is a fiatal kategóriába tartozom, illetve játszottam is velük. A tapasztalatot nem lehet egyébként megtanítani, az magától jön, saját hibákból. Annak idején 10 idős játékos kijavított, ma viszont a fiatalok mellett csak fiatal van, ez a nagy kontraszt. Rossz tulajdonságom, hogy nehezen tolerálom az értetlen embereket, de ezt éppen mellettük tanultam meg, hiszen 20 évvel fiatalabbak. Van, akivel drasztikusabban, van, akivel érzékenyebben kell bánni, mindenkinek el kell jutni a tudatáig. Ők még nem profik, máshogyan kell őket rávezetni a közös célra, amit el akarunk érni. Ez áldozatokkal is jár, de az edzőt nem kell szeretni, szeressék a szülőket és a barátnőket. Az edzőt tisztelni kell, amiért cserébe ez kölcsönösen kijár nekik. Én is majdnem az összes edzőmet utáltam, de ez normális, baráti kapcsolatban nem lehet profin követelni. 

Mennyire tartod magad kiforrott edzőnek? 

Nagyon bíztam benne, hogy valahol, valakinek szüksége lesz az én filozófiámra, ez akár örökre Kecskemét lehet, ki tudja? Magamról ítéletet mondani majd legfeljebb 20 év múlva tudok, ha mondjuk legalább egy srác azt mondja, hogy na, tanultam ettől a hülyétől valamit. A kupadöntő beköszönésnek jó volt, ez annyit jelez, hogy valamit értek a szakmához. Azt viszont sosem lehet kijelenteni, hogy edzőként mindent tudsz, hiszen minden edzésből meccsből, minden kollégától lehet folyamatosan újat tanulni. 

Mi a helyzet a magánéletben? Amikor tavaly jártam nálad, akkor még egy kiskutyával osztottad meg a mindennapjaidat. Bővült a kör? 

Nem kapkodok. A szüleim is mindig azt mondták, hogy ne kapkodj, mert leversz valamit. Mondhatnám, hogy nagy a felelősség rajtam edzőként, de ez nem igaz, nem érzek stresszt, ez a szenvedélyem. 12 emberrel kell foglalkoznom, rájuk koncentrálok, ez most ez az időszak. Ilyen a sport, áldozatokkal is jár, a szerelemben néhány hónapig minden szuper, aztán jönnek a kérdések, hogy most is edzésre kell menned? Szeretem a nyugodtságot, szeretem, ha megvan a kis magánszférám. Biztosan szörnyülködnek majd a családosok, de én mindig hosszú pórázt szerettem, több embert is ismerek, akik kényszerkapcsolatban élnek, gyerekek vannak, nem mernek kilépni belőle. Én ezt sose akartam, ugyanakkor szeretnék majd családot, gyerekeket, de én mindig abban hittem, hogy minden okkal, és minden a maga idejében történik meg. Véletlenek nincsenek, elkeseredve még annyira sem vagyok. Jönni fog a megfelelő ember, a megfelelő időben. 

Sok jó, illetve sok rossz tapasztalatot is adott neked a sport. Amikor majd eljön a nap, családos ember leszel, és a gyereked azt mondja, hogy ő sportolni akar, akkor mit teszel? 

Egy biztos, hogy mivel edzősködni fogok, jönni-menni fog velem az edzésekre. Az is valószínű, hogy röplabdát adok a kezébe. Nekem csak annyi lesz egyébként a tanácsom, hogy azt csinálja, ami boldoggá teszi, ha azt mondja, hogy zongorázni akar, akkor veszek neki egy zongorát. Egy a fontos, hogy ne azt akarjuk ráerőltetni a gyerekre, ami a mi álmunk volt. Éljen meg mindent, örömöt és bánatot is, élje meg a szerelmet, utána rajta múlik, hogy mi lesz belőle. A szüleim ragaszkodóak voltak, alighanem én is az leszek. Természetesen örülnék, ha a világ legjobb röplabdázója lenne. 

(Nyitray András)

Jelentkezz be először, hogy hozzászólhass! Bejelentkezés