kesport.hu

Kesport Kávéház: Világfiból lett “rendes ember” Forray Gábor

A KTE-Duna Aszfalt vezetőedzője hosszú utat járt be a kecskeméti kispadig, sokan arra sem fogadtak volna vele pár éve, hogy egyáltalán edző lesz. A fesztelen életvitelt mára a család és a munka váltotta fel számára. 

A családban nálatok nem volt kérdés, hogy a sport része lesz-e a mindennapoknak. Anyukád korosztályos válogatott kosárlabdázó volt, de az mégsem volt egyértelmű, hogy te is ebbe az irányba mész. Hogy jutottál el mégis ide? 

A sport mindig az életem része volt, örökmozgó srác voltam. A jégkorong volt az első a Fehérvári Volánban, apukám vitt el, hogy kicsit megerősödjek. Az egy nagyon jó korosztály volt, sorolhatnám a neveket, akik aztán válogatott szinten is nagy sikereket értek el, például Ocskay Gabi, vagy Palkovics Krisztián. A probléma csak az volt, hogy akkoriban szerencsés esetben 3-4 hónapunk volt maximum a jégen, egyébként mi is fociztunk és kosaraztunk. El is kezdtem a Videotonban focizni, ami akkor nagy dicsőség volt, mert szigorú rostákon kellett átmenni ahhoz, hogy valaki járhasson. Kiss Imre bácsi csapatában két évet játszottam, utána jött a kiválasztó a kosárban. 

Székesfehérvárt ma is bátran nevezhetjük kirakat városnak a sport kapcsán, akkor milyen volt? 

Dübörgött a sport. Ott volt a Videoton, a Volán, az Ikarus, vagy éppen az Építők. Minden korosztályban 15-20 gyerek sportolt, ha valaki nem járt edzésre, nem mehetett meccsre, nem kellett lasszóval fogni a gyerekeket. Foci, kézilabda, jégkorong, kosárlabda, öttusa, röplabda, de még kerékpáros szakosztály is működött. Székesfehérvár ipara elbírta ezt akkor, hatalmas sportélet is volt. A Videoton volt akkor a topcsapat kosárlabdában is, az Építők meccseken jól emlékszem, hogy anyukámon és rajtam kívül talán 8-10 ember járt ki. Mindennek megvolt a varázsa, nem telt el nap anélkül, hogy ne meccsen lettünk volna, vagy ne sportoltunk volna. 

Kik voltak a példaképek? 

Arra neveltek, hogy tiszteljem a hagyományokat, illetve az idősebbeket is. A mai napig mindig utána nézek annak a városnak, vagy klubnak, mellyel akár a válogatott kapcsán találkozom. Kecskeméttel is így voltam egyébként annak idején, tudtam mikor jutott fel a csapat, mi volt a legjobb eredménye, hol játszottak régen. Erre  nevelem a gyerekeimet is, hogy legyenek tisztában a gyökerekkel. Sok példaképem volt, de nem voltam az a „rocksztár” rajongó típus, aki sikongatott a kedvencét meglátva, vagy aki odament nyomni egy szelfit. Én a néma tisztelgő vagyok, aki viszont mindent tud az adott sportolóról. A legnagyobb tisztelője a 84/85-ös Videotonnak vagyok, a mai napig tudom a kezdőket és a cseréket is. 

Mikor fordult komolyabbra a kosárlabda? 

Úgy 14 éves koromban talán, amikor az ifjúsági csapattal is edzettem és játszottam, ami a mai U20-nak felel meg. Ennek az időszaknak sokat köszönhetek, átéltem a klasszikus avatásokat, megtanultam viselkedni, alázatra is nevelt. A foci elmaradt végül, de megye I-ben, csak meccsekre még akkor is lejártam azért egy ideig. 

A felnőtt karrier lehetőségét hogyan láttad? 

Végig jártam a klasszikus szamárlétrát, de maximalista voltam, így elég gyorsan felmértem azt, hogy én soha nem tudok úgy megélni a kosárlabdából, ahogyan szeretnék. Akkoriban látszott már az, hogy a korábban családias, félamatőr Építők egyre inkább a profi szint felé halad. Nagyon jó légiósók jöttek, például Zdenek Böhm, vagy Andris Jekabsons, akkor született meg az Albacomp. Nagyjából harmadik gimnazista lehettem, amikor Dávid Kornélt igazolták le. Bár eljuthattam volna a felnőtt csapatig, a Videotont választottam, mely akkor már Fehérvár KC néven szerepelt, és inkább a fiatalokra akartak építeni. Egy évet játszhattam az A-csoportban is, ahol akkor szinte csak kikaptunk aztán jött a B liga. Mindig komolyan vettem a kosárlabdát, de igazából nem ez volt az első az életemben, hiszen dolgoztam mellette. Az érettségi után voltam, bár beadtam a felvételi papírokat, végül édesapám akkor nyitott meg egy sörfőzdét, így végül ott dolgoztam. A munka végig kísért, dolgoztam a családi szőlőkben, a borospincékben, nyáron ültem a traktoron, senkit nem izgatott, ha meccs volt, a munkának meg kellett lennie. Maximum annyi engedményt kaptam, hogy a szüretet előbb abbahagyhattam. Meg is tanultam értékelni a dolgokat. 

Nagyon fiatalon lettél edző, mikor jött ez az elhatározás? 

Mindig visszakanyarodtam valahogy a kosárlabdához, noha rengeteg mindent csináltam. 1999-ben Amerikában dolgoztam, nagyjából napi 20 órában, sok utazással. Rengeteg pénzt kerestem, de a kosárlabda nagyon hiányzott. Hazajöttem és beiratkoztam középfokú edzőire, ami 2 év volt, majd a TF-en elvégeztem a 4 éves szakedzőit is. A Fehérvár KC-nál kértem és kaptam lehetőséget, az U18-as és U20-as csapatokat edzhettem. Sok mindennel foglalkoztam, sok iskolát elkezdtem, kerestem az utamat, szerettem az életet, de a kosárlabdában találtam meg magam. 

Azt magad is elmondtad korábban, hogy nem sokan fogadtak volna arra, hogy Forray Gábornak benő a feje lágya… 

Nem bizony! Folyamatosan jártunk az éjszakába, szerettem a könnyebbik végéről megfogni az életet, rengeteg bulival és lazulással. Pont olyan voltam, akiket ma meg tudnék „ölni”. Tehetséges voltam, imádtam a kosárlabdát, de nem annyira, hogy feláldozzam érte a magam kis világát. Megjegyzem, ha lógtunk is a suliból, nem az utcát és a kocsmákat jártuk, hanem a csarnokba mentünk. Közel jártam ahhoz, hogy elkallódjak, amikor menedzser lettem, akkor pláne. Magam osztottam be az időmet, a hét második felében egyre későbbre tolódtak az ébredések. Van az a mondás, hogy aki legény éjjel, az legyen legény nappal is, erre mondtam én azt, hogy a legény nappal alszik… 

Mikor jött a fordulat? 

Magamtól kezdtem el rájönni, hogy ez így nem lesz jó. A Fehérvár KC-nál bronzérmesek lettünk az U20-as csapattal, utána jött a kecskeméti lehetőség. Egy segédedzőt kerestek a felnőtt csapathoz, aki az utánpótlásban is dolgozik. Sokan fogadtak akkoriban arra, hogy belőlem még serdülő edző sem lesz, nemhogy NBI-es, így a dac is dolgozott bennem. Nagy lökést adott a feleségem, Orsi behúzta kicsit a kéziféket, de nem is nagyon kellett már neki, ő inkább a plusz motiváció volt az elhatározásomhoz, hogy kikerüljek a mókuskerékből, komolyabban vegyem a kosárlabdát. Elkezdtem magam képezni, a felfogásom is más lett, egy korszakot lezártam. Egyébként nem bánok semmit, mert bár nem példaértékű az, amit sokszor csináltam, de pontosan tudom azt, mire kell figyelni a fiataloknál, mire elmennének buliba, én már ott vagyok megakadályozni. Bőven kiéltem magam, de nem is jó a gépies precizitás gyerekként, mert az nem készít fel az életre. Sokat tanultam abból az időszakból is, amit ma kamatoztatni tudok. A régi barátaim közül egyébként mindenki komoly pozícióban dolgozó, családos ember lett. 

Az utánpótlásban kezdted el a munkát Kecskeméten, mire vagy a legbüszkébb? 

Minden címre büszke vagyok, 9 érmet nyertünk, abból 6 arany volt. Ahogy mondtam, sokan fogadtak ellenem, de ahogy idekerültem, részese lehettem a kupagyőzelemnek, aztán 2007-ben U20-as bajnokságot nyertünk. Az egy hirtelen jött siker volt, előtte ebben a korosztályban sose volt bajnok a Kecskemét. 

Miért fogadtak ennyien ellened, amikor már új irányt vettél? 

Van egy hülye stílusom, ami miatt sokan azt gondolják, hogy nagyképű vagyok, pedig nem. Aki megismer, az már látja ezt, inkább azt mondanám, hogy van egy értékrendem, és aki ebbe a széles skálába valamiért nem fér bele, azzal olyan is vagyok. 

Ez gondolom „ellenségeket” is hozott… 

Én mindig örülök más sikerének, de ez nem feltétlen természetes másoknak. Ezek az emberek mindig azt mondják, hogyha sikert értél el, akkor egyrészt szerencséd volt, másrészt az ellenfél volt rossz. Ilyen szempontból egyébként sokkal könnyebb azoknak az edzőknek, akik egy sikeres pályafutás után ülnek le a kispadra, noha ez sem garancia arra, hogy valakiből jó edző lesz. Több típus létezik, ha sikeres voltál játékosként, de alázatosan tanulsz edzőként is, és a tapasztalataidat is hasznosítod, az egy jó recept lehet, alázat nélkül viszont nem lehet. Egy tanárunk mondta anno egyébként, hogy a legjobb az, hogyha valamilyen szinten játszott valaki, majd edzőként nagyon alázatosan képezi magát. A legrosszabb nyilván az, ha egy nagy játékos pusztán a múltjára akar alapozni. 

Most Diego Maradona jutott így hirtelen eszembe. 

Nagyon jó példa. Maradonát láttam játszani, egy zseni volt, de nem tudom elfogadni azt a nimbusz romboló életet, amit művel. Ezt egy ilyen példakép nem teheti meg! Ezért is példaképem egy Darnyi Tamás, vagy egy Egerszegi Krisztina, akik mindent megnyertek, de normális életet élnek, nem ripacskodnak, vagy szerepelnek mindennap valami bulvárlap címlapján. 

Említetted, hogy volt benned dac. Ez ma is megvan? 

Mindenkinek nem lehet megfelelni, én magamnak, a családomnak és a klubomnak szeretnék. A legnagyobb hatással ilyen szempontból Sztojan Ivkovics volt rám, mellette lettem igazán profi. Megkívánta a maximális koncentrációt, nem lehetett hibázni mellette. Mindig tanulni akartam, tőle rengeteget tudtam, a válogatotthoz is vele kerültem oda. 

Ha már rákanyarodtunk a válogatottra, akkor megkerülhetetlen az Európa-bajnokság. 

Sok szép emlékem van, Pór Péterrel harmadikak lettünk az Eb-n, amivel kivívtuk az A-divíziót. Abból a keretből ma 5 játékos tagja a felnőtt válogatottnak is. A kolozsvári Eb-ről röviden annyit mondhatok, hogyha választanom kéne, hogy holnaptól soha többet nem lehetek edző, vagy az az Eb nem történik meg, akkor inkább nem lennék edző. Leírhatatlan élmény volt. 

A világbajnokság is kevésen múlott, fájó szívvel nézted a kínai tornát? 

Nem fájó, inkább bosszantó. A kijutásunk hatalmas csoda lett volna, reálisan szerepeltünk. Azért bosszankodhatunk, mert a horvát meccsen azért egy erős hazai pályát kapott ellenfelünk, az olaszok ellen itthon meg csak pár ponttal kaptunk ki. Pechünkre akkor egy Datome el tudott jönni a válogatotthoz, aki van akkora sztár, hogy el is döntötte a végjátékot Debrecenben. 

Visszakanyarodva Kecskemétre, részese voltál annak szezonnak is, mely két ezüstöt hozott. 

Az egy csodálatos év volt, én mindig a playoff-ra vágytam, az az igazi kosárlabda. Az Univerrel egyszer jutottunk be, utána háromszor nem, ezt követően érkezett meg Sztojan, akivel utána mindig ott voltunk. A keret mélységén sok múlik, akkor azt az elvet honosította meg, hogy tudatosan építettük a fiatalokat, ami pár év alatt kifutotta magát, nagy meglepetésre játszottunk döntőket. Ez Kecskemét legjobb eredménye lett hosszú időre. 

2016 óta vagy a KTE-Duna Aszfalt edzője. Mindig hangsúlyozzátok, hogy szűkebb büdzsével dolgoztok a mezőnyhöz képest, ami nyilván nagy kihívás edzőként. 

A városnak hálával tartozom, mert egy jászberényi vargabetű után megkaptam a lehetőséget, amivel ennyi év távlatából már mondhatom, hogy élni tudtam. Ehhez kellett az is, hogy a nehéz kezdés után kitartsanak mellettem. Bár szerényebb büdzsével dolgozunk, egy korrekt és kiszámítható munkát végezhetünk. Sokszor megvádolnak minket azzal, hogy sírunk emiatt, de ezek csak tények, ebből erőn felül hozzuk ki a maximumot, hiszen mindig ott vagyunk a rájátszásban. Nem mindenkit tudunk idehozni, ugyanakkor büszkék lehetünk arra, hogy olyan játékosokat nevelünk, akik innen szintet tudnak lépni. 

Nyilván megvannak a vágyaid, hogyan látod a jövőképet? 

A vágyam az, hogy egyszer az olyan kaliberű játékosok, mint Molnár Marci, vagy Pongó Máté vissza tudnak térni, és melléjük építhetünk be fiatalokat, vagy a mostani tehetségeket tudjuk majd megtartani, és melléjük olyan játékosokat hozni, akikkel sikeresek lehetünk. Én realista típus vagyok, nem szoktam a múlton rágódni, persze megvannak az álmaim is, ezt igyekszem szinkronba hozni. 

Nagyon sokat dolgozol a klubnál a válogatottnál is. Miként tolerálja ezt a család? 

A feleségemnek köszönhetem, hogy „világfiból” rendes ember, családapa lettem. Mindenkinek kell valaki, aki stabilitást ad, ez nem közhely. Nélküle nem tartanék ott, ahol most vagyok. Gyerekként is tudtam, hogy legfeljebb két dolgot lehet egyszerre maximálisan csinálni. Akkor ez a tanulás és a sport volt, ma a munka és a család. Egyiktől sem szeretnék elvenni valami más miatt, ez így kompakt. Nyilvánvalóan lehetnének konfliktusok, ha Orsi nem szeretné a sportot, de a gyerekekkel együtt imádják. 

Két lányod van, mennyire érdeklődnek ők a sport iránt? 

A nagyobbik lányom a pályán tanult meg gyakorlatilag járni, focizik és úszik is, most az akadémián a legkisebb korosztályban kosarazik. Ügyes és megszállott, jó alkata is van hozzá. Jobban tudja lassan a külföldi és a magyar kosarasok adatait, mint én… A kisebbik lányom is jár babakosárra, jövőre megy iskolába, meglátjuk majd, hogy mit szeretne. Semmit nem erőltetek, de valamit csinálni kell, nem lehet otthon ülni! Erre tanított apám is, ezt akarom átadni nekik én is! 

(Nyitray András)

Jelentkezz be először, hogy hozzászólhass! Bejelentkezés