kesport.hu

Kesport Kávéház: Karagics Mátyás nem akar kiszakadni a röplabda világából

Nagyon fiatalon, szinte rábeszélésre lett edző, pedig kezdetben nem is a röplabdában képzelte el magát fiatalon. Végül 16 évig irányította a Kecskeméti RC felnőtt csapatát, majd az utánpótlás felé fordult, ahol már nem az eredmények hajszolása jelenti számára a kihívást. Karagics Mátyás élete abszolút a röplabda, de a Katona József Gimnáziumban is 40. éve tanít. 

Hogyan indult számodra a sporttal való ismerkedés, hogyan kötöttél ki a röplabdánál? 

Abban az időben nem volt televízió, én az épülő Leninvárosban laktam a toronyházban. Mi tulajdonképpen téri gyerekek voltunk, semmi más szórakozásunk nem volt, mint lent játszani az udvaron. Úgy harmadik-negyedik általános iskolás lehettem, amikor megnyitott a Leninvárosi Általámos Iskola, akkor Grosán Pál tanár úr elcsábított atletizálni. Ott indult az én pályafutásom igazából, egy évig atletizáltam, utána úsztam, megint atlétika, középiskolában jött egy félév kosárlabda, majd Frici bácsi (id. Dunszt Ferenc mesteredző – a szerk.) elcsábított röplabdázni. Igazából középiskola második osztályban kezdtem el komolyan a sportágat. 

Első szerelem volt a röplabda az ismerkedés után? 

Igazából nem. Én nagyon szerettem atletizálni is, de Grosán tanár úr nagyon korrekt volt velem. Több sportágban is vidék bajnok voltam, de azt mondta, hogy nem elég gyorsak a rostjaim, próbálkozhatok más sportággal is. Tóth Győző legendás kecskeméti kosaras nekem kereszttestvérem volt, amikor hallott az ilyen jellegű terveimről, elcsábított kosarazni. Nagyon szerettem, eszem ágába sem jutott, hogy röplabdázzak. A Katonában azonban mindenki röplabdázott, így ez amolyan félig kényszerhelyzet volt, de belevágtam. 

Mikor jöttek az első pozitív visszaigazolások? 

Ismerni kellett Dunszt tanár urat, volt hatása az ő szövegének, de szerencsére ez be is jött. Nagyon nem lőhetett mellé velem, hiszen 190 centi voltam, előtte magasugró, ügyes is voltam a labdával. Ő azt mondta, hogyha elkezdek röplabdázni, akkor egy év múlva ifjúsági válogatott leszek, két év múlva ott leszek a felnőtt csapatban. 

És így is volt? 

És így is volt. Nagy volt a lemaradásom, nem könnyű sport a röplabda technikát megtanulni, de ő azt nap mint nap, nagyon keményen belém verte. 

Részese lehettél az első nagy sikereknek is, amikor 1983-ban bajnok és kupagyőztes lett a klub. Milyen volt akkor a kecskeméti röplabda? 

Nagyon erős. Akkoriban volt olyan válogatott mérkőzés, amikor a kezdő hatos mind kecskeméti játékos volt. Ha befértél Kecskeméten, az egyenértékű volt azzal, hogy a válogatottban is ott vagy. Amikor hazajöttem a TF-ről, akkor még sokáig szerettem volna röplabdázni, kicsit későn érő típus voltam, de olyan korán az edzői pálya felé irányítottak a vezetők, illetve az idősebb kollégák, hogy már nagyon fiatalon 24-25 évesen abbahagytam az élsportot. 

Kicsit kényszerpálya volt számodra ez is? 

Arról volt szó, hogy Beregszászi Szabolcs belefáradt már a felnőtt csapat irányításába, ezt nekem kellett így átvennem. Én ahogy a Katonába kerültem testnevelőként, rögtön edző lettem az ifi mellett. Ez úgy nézett ki, hogy játékosként végig csináltam a felnőtt edzést, aztán a végén cseréltem egy trikót és már ott is voltak a gyerekek. Akkora megtiszteltetés volt, hogy valaki a felnőtt csapat edzője lehet, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy a játék, vagy bármi miatt ezt ne fogadjam el, így viszont a játékospályafutást le kellett zárni. 

Nem gondolkodtál a kettős szerepben játékos-edzőként? Vagy ez fel sem merülhetett? 

Nem lehetett, igazi profi bajnokság volt. Ott a 12. csapat is nagyon erős, több kitűnő budapesti klub volt a mezőnyben. Nagyon keményen, napi két edzéssel kellett dolgozni. A napomat is úgy osztottam be, hogy jöttem tanítani, utána rohantam edzést tartani, aztán vissza az iskolába, este megint edzés. Emellett lehetetlen lett volna még játszani is. 

Úgy veszem ki a szavaidból, hogy az akkori, illetve a mai röplabda liga közt elég markáns különbségeket tapasztalsz. 

Abszolút. Igazából fizikailag a mai játékosok sokkal jobb állapotban vannak, mint a régiek, játéktudásban és technikailag azonban elmaradnak a korábbiaktól. Tegyük hozzá, akkoriban sokkal többen röplabdáztak, most a TAO-nak köszönhetően újra megindult kicsit a játékosdömping. Ezzel csak az a probléma, hogy nincs megfelelő számú, alkalmas edző ehhez a gyerekmennyiséghez. Sokan felkészületlenek, nem foglalkoznak megfelelően és eleget a gyerekekkel. Ezt nem Kecskemétre értem, itt inkább a B ligában látom a problémákat. 

Közel 20 évet töltöttél el a felnőtt csapat mellett, 1987-ben is sikerült dupláznotok a bajnokságban és a kupában. Mire emlékszel vissza szívesen? 

Az első időszak nagyon szép, de nagyon kemény is volt. Azzal a csapattal, mellyel bajnokságot nyertünk, abban volt nálam idősebb játékos, például Demeter Gyuri. De mondhatom Nagy Petit is, aki kortársam volt, és itt sorolhatnám a neveket. Kemény dolog volt elfogadtatni magamat, másrészt szakmailag felnőni ehhez a szinthez. Nagyon sokat segített Beregszászi Szabolcs, aki szakmailag talán még most is a legjobbak közt van. Emberileg és szakmailag is bátorított, illetve rábeszélt egy csomó dologra. 40. éve leszek edző, ebből 35-ben szerintem minden egyes edzésre úgy készültem fel, hogy az edzésterv le volt írva. Vissza lehetett nézni, lehet látni, hogy mit rontottam el. Képezni is mindig nagyon fontos magát az embernek, de nagyon nehéz is. Amikor én kezdtem, jó pár évig semmilyen szakirodalom sem volt. Egymással lehetett beszélgetni edzők közt, vagy amikor a válogatottal kijutottunk külföldre, akkor igyekezetünk mindent ellesni. Nem volt internet, nem volt Facebook, Youtube, semmi olyan, amit elérhettünk volna, így magunkat kellett fejleszteni. Úgyhogy ez egy szép, de nehéz időszak volt. Nagyon sok játékos került ki az én kezem alól, akik válogatottak lettek, külföldre kerültek. Tartjuk a kapcsolatot, találkozók vannak, ez mind nagyon jó élmény, melengeti az ember szívét. 

Mi az, amire kevésbé szívesen emlékszel vissza? 

Volt egy nagyon nehéz időszak a rendszerváltás idején. Addig a pártbizottság döntötte el, hogy egyes vállalatok mely sportágakat támogatják. Amikor ez megszűnt, akkor ott maradtunk egyedül, a 90-es években óriási küszködés volt. Volt olyan év, hogy a serdülőkkel játszottunk az NBI-ben, nem is szerepeltünk jól. Az egy nagyon nehéz időszak volt, szerencsére akkor találtam rá Breszkó Bandi barátomra, aki azóta, a legnehezebb időszak óta is viszi a hátán a kecskeméti röplabdát. Igazából ketten, de akkor már váltogattuk egymást Nagy Petivel és Gyurkó Sanyival, hogy életben maradjon a felnőtt röplabda. Az nehéz volt, de most megint a szép részét ünnepeljük. 

Ezek az évek fordítottak az utánpótlás felé? 

16 évig voltam a felnőtt csapat edzője, ez rekord Kecskeméten. Én ezt mindig másodállásban az iskola mellett csináltam, reggel fél 7-től este 9-ig, hétvégén meg jöttek a mérkőzések. Egyszer azt mondtam, hogy elég lesz. Igazából azután volt ez, hogy egy évre elmentem Szegedre profi edzőnek. Tisztába kerültem azzal, hogy mennyivel könnyebb egy profi edzőnek, hiszen reggel felkel, és csak a szakmájával kell foglalkozzon. Amikor visszajöttem a Katonába, akkor elhatároztam, hogy ezt így a továbbiakban nem fogom csinálni, mert megtapasztaltam, hogyan kellene. Így jött az, hogy inkább csak az utánpótlásba fordítok energiát. 

Tavaly megkaptad az év edzője díjat az utánpótlásban, így nyugodtan mondhatjuk, jó helyre csoportosulnak azok az energiák. Megtaláltad a helyedet a fiatalok közt? 

Kopik a memóriám, de olyan évre nem emlékszem, hogy ne lettem volna az első háromban bármelyik korosztályommal. Annak nagyon sikertelen évnek kellett lennie, de nem is volt szerintem. Érdekes egyébként, mert nem is a tavalyi évünk volt a legsikeresebb, hanem az azt megelőző, akkor a minitől az U21-es bajnokságig mindent a Kecskemét nyert meg. Ez kiemelkedő, ilyet ritkán lehet megcsinálni. 

Mennyit kellett változtatnod, állítanod magadon a felnőtt után? 

Ami nagy változás volt az utóbbi években, hogy az iskolában és az edzéseken is változtatnom kellett a hangomon, a stílusomon. Az a fajta autokrata edzés és óravezetés már nem megy, ami régen. Nekem kellett picikét alkalmazkodnom a gyerekekhez, hogy normálisan működjenek az edzések. Pár éve aztán azt is elhatároztam – ehhez nyilvánvalóan sokat kellett nyerni – hogy nem rendelem alá a szeptemberben kezdődő munkát az évvégi sikereknek. Mindig arra törekszem, hogy minden játékos egyénileg a legjobb legyen április-május környékére, és akkor a végén úgyis ott leszünk a legjobbak között. Nekem az a fontos, hogy azok a gyerekek, akiket a felnőtt edző fel akar vinni, lát bennük fantáziát, egyénileg képzettek legyenek, ismerjék a modern röplabdát, legyenek a korukhoz képest jó fizikai állapotban, hogy kész játékosként kerüljenek oda. Már nem zavar az, ha nem 12-en jönnek edzésre, hanem öten, persze azért egy igazi tehetségnek köztük is kell legyen, mert nekem is elmenne a kedvem. Ez nem könnyű, megértem a fiatal kollégákat is, hogy munkálkodik bennük a győzelmi vágy, de én már ezt megtehetem. 

Testnevelőként, pedagógusként miként látod egyébként a fiatalok hajlandóságát manapság a sportra? 

Nehéz erre reálisan válaszolni. A Katona József Gimnázium egy elit gimnázium, 40. éve tanítok itt. Válogatott gyerekek, nincsenek magatartás problémák, okosak és meggyőzhetőek. Az értelmükön keresztül tudok velük beszélni, így elkötelezettek a sport és a mozgás iránt. Ahogy itt bejöttél, te is láthattad, hogy itt mindig lehet jönni pingpongozni, szabadok a pályák, van konditerem, ezzel élnek is a gyerekek. Hozzáteszem, parancsszóra ez már nem megy, mert az ellenkezést vált ki, dacosak lesznek. Jó hangulatot kell teremteni, ahol jól érzik magukat, mert csak ott lehet hasznos munkát végezni, máshogy nem megy. 

A családban ezt mennyire tudtad átadni? Egyáltalán ilyen életvitel mellett, hogyan sikerült egyensúlyozni? 

Mindkét lányom röplabdázott itt az iskolában. Az idősebb lányom, Ildikó az RTL-nél dolgozik riporterként, ő egyesületben is játszott, Anna viszont csak az iskolában. Nem voltak olyan nagyon nagy sportemberek, de Ildikó ahogy érik, úgy elvégzett egy képzést is a TF-en, most már kondicionális edzéseket tart, emellett maratont fut, Spartan versenyekre jár, amit korábban nem néztem volna ki belőle. Elvált ember vagyok, úgyhogy ez a hajtás rányomja a bélyeget a családi életre. Soha nem voltam otthon, reggel elmentem, este hazaértem, hétvégén meg jöttek a meccsek. Ez nem egészséges dolog, de aki erre adja a fejét, annak tudnia kell, hogy ez ezzel jár. A játékosok megérzik, ha nem vagy ott teljes mértékben, és akkor már ők sincsenek ott. 

Hogyan bírod most a hajtást? 

Nem változott a napi rutin, ráadásul elég szerencsétlen helyzet is alakult ki. 17, 18, 19 éveseket edzek, akik három különböző bajnokságban is szerepelnek. Ez azt jelenti, hogy egyetlen egy szabad hétvégém sincsen. Én nem tudok elmenni regenerálódni, színházba, moziba, állandóan a mérkőzés van. Úgyhogy el is döntöttem, és a klubvezetésnek már jeleztem is, hogy ez az utolsó évem ezekkel a korosztályokkal. Olyan korosztályokban szeretnék már dolgozni a jövőben, ahol tornarendszerben zajlik a bajnokság néhány hetente. Abba már belefáradtam, hogy minden héten, szombaton és vasárnap is buszra üljek. 

Hogy látod a KRC jelenét? 

Próbálom magam egy picikét távol tartani, nem akarok én lenni az okostojás. A mérkőzéseken ott vagyok, TV-ben is mindent megnézek, de nem akarok beleszólni a szakmai munkába, mert nem vagyok ott az edzéseken. Csak a végeredményből nem lehet mélyebb következtetéseket levonni. Az annyira nagyon nem tetszik nekem, hogy kevés a helyi gyerek. Ennek az okát nem teljesen értem, mert az én csoportomban is van öt válogatott játékos. Engem nem kérdeznek, én nem erőszakoskodom, de azért közülük egy-két gyerek már megüti azt a szintet, hogy legalább néhány edzésen ott vegyenek részt, néha leülhetnének a padra. Túl soknak érzem a máshonnan idekerült játékost. Sokszor olvasom azt Dávid Zolitól, hogy nem küzdenek annyira, nem úgy harcolnak, nem úgy koncentrálnak, ez jöhet éppen a kötődés hiányából is, még nem lettek ezek a srácok igazán kecskemétiek, még nem jön ez belülről, szívből. Ez nagyon nem könnyű dolog, a profiknak ilyen szempontból nem egyszerű a helyzete. 

És hogyan látod a jövőképet? 

Breszkó Bandi barátommal szoktam beszélni, most úgy tűnik, hogy egyenesben vagyunk. Vannak jó játékosok, rendben van a pénzügyi vonal, van főfoglalkozású edző. Soha nem volt a Kecskemétnek másodedzője, most van. De van gyúró, statisztikus, back office felelős. Egy működő klubról van szó, ami már nem egyszemélyi. Régen csak Bandi volt, meg a vezetőedző, ennyi. Zoli személyében egy karakán, nagyon karakteres edzője van a klubnak, bőven elvisz a hátán egy ilyen csapatot, ha ezt meg tudják tartani, akkor lehet jövőkép, a 15-17 éves korosztály például nagyon tehetséges. 

Kikre vagy a legbüszkébb visszatekintve? 

Megsértődne valaki egészen biztosan, ha itt most neveket mondanék, mert biztosan nagyon sokan kimaradnának. Nem szabad ilyen különbségeket tenni, mert annyian voltak. Sokan kerültek ki a kezem alól olyanok, akik külföldön keresik a kenyerüket például. Amire talán büszke lehetek még, hogy világsztároknak lehettem edzője a válogatottnál. 

A válogatott kapcsán milyen élmények ugranak be elsőre? 

Az egy nagyon szép időszak volt. Az ifi válogatottnál megismerkedhettem a magyar röplabda legjobbjaival, és bár a felnőtteknél csak egy évet voltam másodedző, pont akkor jutottunk ki az Eb-döntőre, ami hatalmas élmény volt. A szerb és a francia csapat a világ legjobbjai közé tartozott, mi egy csoportban voltunk velük, óriási nagy sztárok között mozoghattam. 

Nem hagyom, hogy kikerüljük a neveket, ha a múltból nem emelnél ki senkit, beszéljünk a jelenről. Kikben látod a jövő kecskeméti röplabda sztárjait? 

Legyen! Van egy olyan mag a junior és az ifjúsági válogatottban most, hogy Kasnyik Bence, Szabó Kornél, Baracsi Balázs, Bogdán Bence, Kiss Bendegúz, Kiss Hunor például. Ezeknek a gyerekeknek még 4-5 évük van 19 éves korukig, és most is nagyon jó röplabdázók. Én már nem leszek edzőjük, de nagyon kíváncsi lennék arra, hogyha együtt maradnának, akkor négy év múlva mire lennének képesek. Iszonyatosan tehetséges ez a garnitúra, feladó is van hozzá, remélem nagyon jól fog alakulni a pályájuk. 

Milyen tervek megvalósítása lebeg most a szemed előtt? 

Még három tanévem van a nyugdíjig. Hosszútávon nem gondolkodtam. Most tervbe van véve, hogy itt lesz egy nagy tornacsarnok az iskola udvarán. Azon is gondolkodtam, hogy oda átslisszannék ilyen gondnok, vagy bármilyen pozícióba, hogy ne kelljen ide fél 7-re bejönni órákat tartani. De ez csak álom, nem tudom mi lesz belőle. Az edzőségben már nem gondolkodom a legmagasabb korosztályoknál, esetleg a serdülőket elvinném, mert ők is tornarendszerben szerepelnek, de Verebélyi Zsolt nagyon ügyesen csinálja, és abszolút megértem, hogy ő viszont nem cserélne velem. Kaptam egy felkérést a Magyar Röplabda Szövetségtől, területekre bontják az országot, ezeknek lesznek referensei, aki a szakmai felelős lesz. Erre kaptam felkérést, amire igent is mondtam, ezt örömmel csinálnám. Tudomásom szerint még most készül a munkaköri leírása ennek. Ezt szívesen csinálnám, eljárni edzéseket tartani, képzéseket szervezni. Nem akarok kiszakadni a röplabdából semmilyen körülmények között sem! 

(Nyitray András)

Jelentkezz be először, hogy hozzászólhass! Bejelentkezés