A KTE-Piroska Szörp csapatkapitánya sajnálja, hogy így ért véget számukra – ki tudja meddig – a 2019/2020-as szezon, hiszen így könnyen lehet, hogy egy ünneplés lehetősége is elveszett. A csapat gólvágója és motorja nem titkolja, nagyon élvezi az edzősködést az utánpótlásban, idővel felnőtt szinten is ezen a pályán képzeli el magát. Bár Bencze Józsefet véletlenül sem akarja „megfúrni”, a nagy álom természetesen a kecskeméti kispad lenne egyszer számára. 

Egyértelmű volt a kis Bíró Balázs számára annak idején, hogy a kézilabda mellett fog kikötni? 

Sportos családból jövök, édesapám kézilabdázott, édesanyám az első szüléséig röplabdázott. Apukám kapus volt, a városi csapatban is játszott, és mint később kiderült, az első testnevelő edzőmnek is csapattársa volt. Általános iskola harmadik osztályában lehetett kezdeni, így 9-10 évesen már kézilabdáztam is. A mi családunk gyakorlatilag megszállottja a sportnak, apukán is az volt, minden egyes közvetítést követtünk, néztünk, főleg a kézilabdát mindig kibeszéltük. Nehéz lett volna nem belekerülni, egyedül a nővérem volt az, aki csak úgy belenézett a röplabdába, de nem vitte versenyszintig. Mondhatom akár, hogy eleve el volt ez rendelve. 

Mikor jött a felismerés, hogy te ezt komolyan is csinálni akarod? 

Nem fogok túlozni, hogyha azt mondom, hogy az első pillanattól tudtam ezt. Imádom az összes labdás sportot, de minden más is érdekel. Képes vagyok arra, hogy leülök egy curling, baseball, vagy egy Tour de France közvetítés elé, mert érdekel a szabályrendszer, meg akarom ismerni, meg akarom tudni, hol vannak benne azok a taktikai dolgok, amikkel az ellenfél fölé lehet kerekedni. Sokszor olvasok utána dolgoknak, szeretek képben lenni a napi sporthírekkel. Ez mindig a véremben volt, éppen ezért nem is volt bennem hezitálás, a kézilabda mellett például nem is próbáltam ki más sportágat, csak egy hónapnyi asztalteniszt. Foci, vagy kosáredzésen sem voltam, annak ellenére, hogy mindkettőt imádom. 

Követted apukádat a kapuban? 

Igen, egy kis ideig kapus voltam, ez egyértelműen miatta jött, tovább akartam vinni ezt. Nem bánom, hogy nem maradtam a kapuban, ki tudja, miként alakult volna, de szerencsés voltam, mert egy nagyon jó edzőm volt. Rácz Sándornak nagyon sokat köszönhetek, a mai napig szakfelügyelő Szabolcs megyében, még a nyíregyházi meccsünkre is kijött legutóbb. Ő volt az, aki azt mondta egyszer, hogy próbáljuk már meg mezőnyben is, mert van érzékem a labdához. Utána kint is ragadtam, elkezdtem élvezni, nem volt visszaút a kapuba. 

Mi volt az első pozitív visszaigazolás, illetve megerősítés számodra, hogy jó úton haladsz a felnőtt karrier felé? 

Ezt is mondhatom, de talán 13-14 éves koromig kell visszatekinteni. Én nyolcosztályos gimnáziumba jártam, Nyíregyházán ez úgy zajlott, hogy én az Arany Jánosba jártam, ahol gimnáziumban is lehetett maradni, illetve volt a Zrínyi Ilona. Ez a két iskola foglalkozott mélyebben a kézilabdával, így nagy rivalizálás is volt. A Zrínyi szinte megyei válogatott szintet képviselt, ide akartak volna engem átcsábítani 14 évesen. Nagyon sokat szerepeltek országos bajnokságokon, meg is nyerték, nagyon komoly hagyományaik voltak, felvételiznem sem kellett volna. Hezitáltam, de visszamondtam végül ezt, mert jól éreztem magam az iskolámban. Mindenesetre az már egy komoly jel volt, hogy engem abba az iskolai csapatba vittek volna. Emellett volt olyan szituáció is, amikor külön kiemelték, hogy mennyit adtam az iskolának a sporton keresztül. 

Milyen volt akkor a kézilabda helyzete Nyíregyházán? 

Irigylésre méltó. Akkoriban olyan felnőtt csapat volt Nyíregyházán, mely közvetlenül az akkori nagycsapatok – Veszprém, Szeged, Dunaújváros – mögött zárt a tabellán. A mostani csarnokban akármilyen meccsen 1500-2000 néző volt kint, a nagyok ellen természetesen tele volt, ami 3000 feletti nézőszámot jelent. Előfordult, hogy a nagyokat is megverték. Akkoriban volt egy Kárpát-Hús nevű cég, mely rengeteg pénzzel támogatta a csapatot, kubai válogatottak, hazai top játékosok is Nyíregyházán szerepeltek, mindenki oda akart eljutni. Volt kultúrája a kézilabdának, az utánpótlás is komoly eredményeket ért el, még ha nem is voltak olyan lehetőségek, mint most. 

A Kárpát-Hús bedőlésével a felnőtt csapat szárnyalása is véget ért, de ez neked például nagy lehetőséget adott. Mire emlékszel vissza szívesen? 

17 éves voltam, amikor a Kárpát-Hús tönkrement, a felnőtt csapatból mindenki elment. Az ifjúsági csapatnak kellett így végig játszania a szezont, a bajnokságot nem akarták feladni. Jöttek azok a csapatok, akikről addig csak álmodtál. A Veszprémnek lőttem három gólt, egyénileg az a legnagyobb élményem, illetve egyetlen meccset azért meg tudtunk nyerni a Tiszaföldvár ellen, arra csapatként vagyok büszke. 

Új helyzetet szült ez a karriered szempontjából is, milyen szempontok alapján mérlegeltél? 

Abban biztos voltam, hogy nem hagyom abba. Szerencsére jó tanulmányi eredményeim voltak, több irányba is mehettem. Amikor ez történt, a gimnázium harmadik osztályába jártam, lassan dönteni kellett. Nyíregyházán nem láttam a jövőt, el is igazoltam Tiszavasváriba. Humán vonalon akaratam maradni, végül a jogi pályát választottam, a környéken akartam maradni, így Miskolcot választottam végül. Ez életem egyik legjobb döntése volt, nagyon imádtam ezt az öt évet minden szempontból. 6 évet töltöttem összesen a Tiszavasvárinál, ahova ingáztam a miskolci kollégiumból. Ebben volt NBI/B is, ami nagy siker volt egy ekkora város életében, de volt benne kiesés és feljutás is. 

2007-ben aztán először vezetett az utad Kecskemétre, az akkori Delfin KC-hez, ahol rögtön történelmi feljutást ünnepeltetek. Mikor került képbe a klub, mennyire őrlődtél, hogy egy nagyobb váltásba menj bele? 

Játszottam a Delfin KC ellen, azok után hívott fel végül Kun Pista, hogy mi lenne, ha Kecskemétre igazolnék. Őrlődés csak amiatt volt, hogy gyermekem anyjával, volt feleségemmel akkor abban maradtunk, hogy az egyetem végeztével arra megyünk tovább, ahol először kap egyikünk komoly álláslehetőséget, nem tettünk egymás között sorrendet. Kun Pista 2006 őszén már keresett, hogy menjek oda a szezon második felére, beszélgettünk is, de a diploma előtt ezt nem tudtam bevállalni. A szezon végén osztályozót játszhatott a Kecskemét, pont a Nyíregyházával, amit végül elbukott a csapat. Akkor már nagyon biztosnak tűnt, hogy jövök, meg is néztem a Rákóczi suliban a kecskeméti meccset, és végül úgy döntöttük, hogy mivel konkrét ajánlatom van, Kecskemétre jövünk. Segítettek az elhelyezkedésben, így kerültem ide 2007 nyarán. 

Az egy kiugróan sikeres szezon volt a kecskeméti sport szempontjából, hiszen a labdarúgók is akkor jutottak fel először, rengeteg NBI-es csapata volt a városnak. Milyen volt ezt megtapasztalni ilyen gyorsan? 

Imádták a városban a kézilabdát, ahogy most is. Rendre megtelt a Rákóczi, a feljutást is nagyon megérdemeltük, nagyon jó társaság jött össze. Én 23-24 évesen jutottam fel az első osztályba, ennek a sikernek már tényleg szerves része voltam, de ha végig nézünk a modern kézilabdában, mások ennyi idős korukra már Eb-t nyernek meg bajnoki címeket. Nem volt ilyen tapasztalatom se, hogy ennyi első osztályú csapat legyen a városban, illetve ennek részese lehessek. Nem nagyon tudtam ezt hova tenni, de tény, nagyon élveztük ennek minden előnyét. Tudták, hogy kik vagyunk, megállítottak minket az utcán, a visszajelzések nagyon jól tudtak esni. 

Emlékezzünk a szépre, milyen volt az NBI-ben Kecskeméten? 

Egyrészt volt egy Szeged elleni győzelmünk, ami kiugró dolog. Az akkori vezetés mindent megpróbált megadni nekünk, hogy sikeresek legyünk, nyilván ennek utólag volt árnyoldala is. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogyha a pénzügyi részt nem nézzük, nagyon szép időszak volt. Nem kezdtünk jól, Pistának fel kellett állnia, utána Péter Laci bácsival nyertünk Győrben, szerintem ő az egyetlen hibátlan NBI-es edző azóta is. Utána megjött Skaliczki László, akit szakmailag a legfelső polcra tennék, iszonyatosan sokat tanultam tőle abban a másfél évben, mondom ezt úgyis, hogy nem mindig kaptam tőle sok lehetőséget. Minden részletre figyelt. Kétszer is kiharcoltuk a bennmaradást, profi körülményeket igyekezett ehhez teremteni. Sok csapattársammal nagyon jó viszonyban maradtunk azóta is. 

Miért a Ceglédet választottad ezt követően? 

Próbáltam volna stabil és kiszámíthatóbb környezetbe kerülni, illetve szerettem volna többet játszani. Mivel keveset játszottam Kecskeméten, nem voltam sajnos elhalmozva ajánlatokkal. A Cegléd NBI/B-ben szerepelt, fel akartak jutni, szóban meg is állapodtunk mindenben. Mit nem ad az élet, éppen Nyíregyházára utaztam, amikor csörgött a telefonom. Vladan Matics keresett, a Fradi edzője volt akkor, Buday Dani mögé keresett volna egy fiatal irányítót. Bár nem írtam akkor még alá semmit, nemet mondtam, mert nem lett volna korrekt ez már a Cegléddel szemben. Az a Fradi egyébként végül harmadik lett az NBI-ben a szezon végén… Mi is, csak mi egy osztállyal lejjebb, egy évvel később azonban feljutottunk. Nagyon szerettem egyébként Cegléden kézilabdázni, a szurkolókat kifejezetten szerettem. Nagyon jó közösség van, tényleg a csapat mögött állnak otthon és idegenben is. Nagyon sokat tudtak adni, rengeteg meccset fordítottunk meg a hajrában. Ha már Skaliczki Lászlót kiemeltem, Nagy Karcsi kapcsán szakmailag szintén csak jókat mondhatok. 

7 évet töltöttél el a klubnál, ami mindenképpen hosszú idő. Nem akartál sose váltani? 

Hosszú idő, de nem kaptam igazán sose olyan ajánlatot, ami miatt váltani akartam volna. Ugyanúgy az NBI utolsó harmadához tartozó csapatokhoz hívtak, de nem láttam okát így váltani. Egyrészt azért is, mert ugyanúgy Kecskeméten éltem, akkor házasodtunk össze akkori párommal, megszületett a gyerekünk. Ingáztam, nem költöztem át Ceglédre. Ahhoz, hogy a családot és kimozdítsam, ahhoz olyan komoly ajánlatnak kellett volna érkeznie, ami nem jött. 

Mire vagy a legbüszkébb? 

Egyénileg mindenképpen a két NBI-es gólkirályi címre, ráadásul egymás után sikerült ez. Nem szoktam hencegni, de szerintem ilyen szempontból ez volt pályafutásom csúcsa. Mindig a bajnokság második felében szerepeltünk, de Cegléd egy oroszlánbarlangnak számított, mindenkinek nehéz volt ott nyernie. Nagyon jó kapcsolat maradt meg a korábbi csapattársakkal, kiemelkedő képességű játékosokkal is együtt kézilabdázhattam. Ott is elfogyott sajnos a levegő a végén a kézilabda körül, így kerültem Dabasra. 

Oda is ingáztál? 

Igen. A dabasi időszakot úgy tudnám szemléltetni, mint amikor szabadjára engedsz valamit egy palackból. Tele volt tervekkel a klub, ezernyi gondolattal, nagyon jó utánpótlással, infrastruktúrával, ráadásul közel Pesthez. Berobbant a kézilabda életbe a klub, annak ellenére is, hogy sokáig csak az NBI/B-ben szerepelt. Nem kapkodtak, türelmesen felépítettek mindent, és úgy gondolták, hogy az egyik rutinos ember én legyek, aki segít elérni a bennmaradást. Nagyon jól éreztem magam, valódi barátságok születtek, amik mai napig is tartanak. Két pozitív évként tekintek vissza rá, ebből az első félév extra volt, hiszen 9-ből 7 meccset nyertünk meg úgy, hogy a kezdőcsapat minden tagja máshonnan jött nyáron. Ez az álmoskönyv szerint sose jelent jót, hogyha ott mutatkoztok be egymásnak az első edzésen. A szakma összes szabályát felrúgja, de tulajdonképpen a szezon közepére bennmaradtunk. Az utánpótlás hatalmas érték ott, tudomásom szerint abba az irányba fognak elindulni, hogy a fiatalokra is építsenek. Ezt nagyon tudom pártolni. Azt persze már tudtam, hogy a koromból fakadóan ez már nem lesz hosszabb távú projekt. 

Az utánpótlásról csillogó szemekkel beszélsz, ami már csak azért sem véletlen, mert régóta dolgozol edzőként is. Tudatosan jött? 

Amikor ez a téma felmerül, vissza szoktam kérdezni, hogy mennyi idő van rá. Cegléden kezdtem el edzősködni, ez abból fakadt, hogy úgy éreztem, hogy tele vagyok ötletekkel. Először még játékosként éreztem azt, hogy nekem meccseken, videózásoknál lenne elképzelésem. Hogy ezt elkezdjem kiteljesíteni, elvégeztem a C-licences OKJ-s képzést, mondván szeretnék gyerekekkel foglalkozni. Ez azért érdekes, mert nem azzal kezded, ami neked először a fejedben van. U12-es gyerekekkel dolgoztam először Cegléden, azt tudni kell, hogy Kecskeméthez és Dabashoz képest a ceglédi utánpótlás nem volt olyan jó helyzetben. Nem volt annyi gyerek, csarnok, nem olyanok a körülmények, de elkezdtük az akkori vezetéssel ezt felépíteni. A régióban idővel csipkedtük a komolyabb csapatokat, jöttek a pozitív visszajelzések, láttam a fejlődést a gyerekeken is. Utána megkaptam az U14-et is. Amikor Dabasra kerültem, eleve szerettek volna engem edzőnek is, mert korábbi U14-es meccseken látták azt, hogy valami elindult az utánpótlásban Cegléden is. Dabason egy évig vittem a serdülőket, utána megkaptam az ifi 1-et. Bejutottunk a final four-ba, ahol harmadikak lettünk, csak a Veszprém és a NEKA előzött meg minket, a Szegedet megvertük a bronzmeccsen. Ez egy iszonyatosan nagy siker volt akkor, főleg a riválisok tükrében. 

Milyen típusú utánpótlás edzőnek tartod magad? 

Sokkal inkább érzem jó magam taktikai téren, mint technikai. A legkisebbeknél a technikai képzésen van a hangsúly, teszem hozzá, ez a legfontosabb időszak. Meg kell szerettetni a kézilabdát, meg kell adni azt az alapot, amire építve később dolgozhatunk a gyerekekkel. Iszonyatosan nagy felelősség ez! Olyan hibákat lehet elkövetni, olyan rossz berögződések maradhatnak meg a gyerekekben, amiket csak rengeteg idő felemésztésével lehet később helyrehozni. Sajnos sok sportágban még mindig az a szokás, hogy a kezdő edzőket teszik oda a kezdő gyerekekhez. Ezernyi olyan dolog van, amire oda kell figyelni. Hatalmas átéléssel tudok beszélni a kézilabdáról, de én taktikákat szeretek kidolgozni, startégiát alkotni, szeretek az ellenfél szakmai stábja fölé kerekedni, ez mozgat engem. Amikor visszalátom a pályán azt, hogy meg tudod fogni az ellenfelet, egy sakkjátszma alakul ki a csapatok közt. 

Mi lenne a cél edzőként? 

Én tudom magamról, hogy egyszer felnőtt edző szeretnék lenni, a TF-re is beiratkoztam a szakedzőire. Nem bírnám ki a kézilabda nélkül, nem tudnám azt mondani egyszer, hogy ennek vége. Az álmom az lenne, ha kipróbálhatnám, milyen egy csapatnál normális körülmények közt, hátráltatás nélkül dolgozni. Végig csinálni egy szezont a nulladik naptól az utolsóig, látni azt, hogy van-e íve annak a munkának, amit elvégeztem. Akkor tudom eldönteni azt, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e a pályára. Az utánpótlásban most az a cél, hogyha évek múlva a TV-s meccs előtt ülve megbontok egy sört, akkor minél több olyan srácot lássak a pályán, akiknek a karrierjéhez én is hozzátettem valamit. Akkor leszek büszke. Az például nem érdekel, hogy negyedik vagy nyolcadik helyen zárunk idén az ifiben. 

Volt már felnőtt lehetőséged? 

Egy ajánlatom már volt NBI/B-ből, de azt még visszamondtam, korainak ítéltem meg. Reméljük a sors még ad ilyen lehetőséget. 

Azért nyilván a játék a fontos számodra most újra Kecskeméten. Vagy esetleg Bencze Józsefnek kell izgulnia? 

Azon már túlvagyunk. Már úgy jött annak idején ide, hogy együtt röhögtünk azon, hogy oké, ő most itt van, de majd úgyis én jövök. Szó sincs persze arról, hogy én fúrnám őt, soha ilyen szándékom nem lenne. Hazudnék viszont, ha azt mondanám, hogy nem vágyom rá, hogy egyszer annak a városnak a csapatát irányítsam edzőként, ahol 2007 óta élek. Nem vagyok elkésve semmivel, most még azért nagy valószínűséggel jövőre is kézilabdázni fogok, ugyanakkor az is biztos, hogy ebből már kevesebb van hátra, mint ami előttem van. 

Nektek különösen nagy csalódás lehet, hogy megszakadt a szezon, bizonytalan a befejezés, hiszen még a bajnoki címről is álmodhattatok, nagy elánnal üldöztétek a Ceglédet. Hogyan élitek ezt meg? 

Őszinte leszek, mindenkinek elmondtam ezt, akárki kérdezte, a bajnoki címnek nem láttam realitását. Pontosan azt a képet mutatja most a bajnokság, ami szerintem a valós. A Cegléd 7-8 edzéssel, profi játékosokkal, NBI-re készülve, teljesen más lehetőségekkel rendelkezik, mint mi. A pozíciónkhoz képest extra körülmények közt dolgozhatunk, nagyon hálásak lehetünk ezért mindenkinek. Ne vegye senki negatívnak, amit mondok, abszolút pozitívan gondolom azt, hogy a helyünkön vagyunk. Előrébb tartunk a Cegléden kívül mindenkinél. Azért esik inkább rosszul ez a mostani helyzet, mert most lehetett volna a szezon végén ünnepelni, büszkének lenni, learatni ennek a gyümölcsét, hiszen ezért megharcoltunk, sok munkát tettünk bele. Jó lett volna, ha az ember nyakába akasztják az ezüstérmet, illetve leírják, hogy megszerezte. Nem tudjuk milyen megoldás fog születni, csak azt látjuk, hogy más sportágakban hogyan döntöttek. A jégkorongban lefújták, a kosárlabdában lezárták a bajnokságot, nagyon kényes kérdés ez. Nem lehet úgy megoldani ezt, hogy ne sérüljenek érdekek. Teszem hozzá, legkevésbé ez a legfontosabb ebben a helyzetben. Mindannyian egyénileg csináljuk az edzéseket, vigyázunk magunkra, csapatkapitányként mindenkivel igyekszem konzultálni. Egyet megígérhetek, akármi lesz, a következő szezonba is ugyanígy fogunk beleállni! 

 

(Nyitray András)