A KTE korábbi labdarúgója 9 évig futballozott Kecskeméten, az első láncszemei közé tartozott az „aranygenerációnak”. Gyagya Attila megjárta a poklot is, mielőtt a sikerek elérték volna, hiszen az NBI-ig, illetve a kupagyőzelemig nagyon rögös utat kellett bejárnia, főleg Magyarországra kerülve. Lila-fehérben végül 221 tétmeccsig – köztük 108 NBI-es meccsig – jutott, jelenleg a Győr utánpótlásában erőnléti edzőként, illetve a fiatalok mentoraként dolgozik a labdarúgásban. 

Romániában, a Máramaros megyei Máramarosszigeten születtél. Azt tudom rólad, hogy már kecskeméti játékosként is alap volt számodra, hogy decemberben mindig hazautaztál a családhoz az őszi szezon végeztével az ünnepekre. Itt is kezdődött számodra a futballal való megismerkedés? 

Igen, a klasszikus értelemben. Apám kivitt meccsre, szerette volna, ha elkezdek focizni. A helyi csapat akkor jól szerepelt, el is kapott az atmoszféra, egyre jobban tetszett a dolog. Akkoriban összevont korosztályok voltak, minimum kettő játszott együtt, így én is idősebbekkel fociztam. 14 évesen aztán jött egy sansz, hogy Bukarestbe menjek próbajátékra a Steauához. Ez sikerült is. 

Nyugodtan mondhatjuk, hogy azért a román-magyar szurkolói viszony finoman sem baráti, a Steua ráadásul Románia legnagyobb hagyományú klubja, nem sok magyar fordult, vagy fordul meg arrafelé. Nem volt benned emiatt egy kis félsz akkor? 

Túl nagy esély volt ez akkor nekem, mert nem lehetett könnyen odakerülni. Én egyébként ráadásul az a magyar srác voltam, akinek semmifajta román kiejtésben használatos hangzás nem volt a nevében, a mai napig nem tudják kimondani a nevem, sanszuk nem volt rá akkor sem, se a Gyagyára, se az Attilára. El tudod ebből képzelni, hogy mutatkoztam be… 

Milyennek kell elképzelni a Steaua Bukarest akkori utánpótlását? 

Más körülmények voltak, nem akadémia szintűek, hogy egy példát mondjak, négy év alatt nem sokszor volt melegvíz. Viszont nagyon jó tudással rendelkező játékosok voltak minden korosztályban, itt már nem voltak összevonások. Előfordult, hogy 30-an voltunk edzésen, mindenki ott szerette volna tudni a gyerekét, mert a mai napig Románia leghíresebb csapatáról van szó. 

Hogy ment a beilleszkedés, a lépcsők megmászása? 

Eleinte a keret közelébe se nagyon kerültem, holott hozzá voltam szokva, hogy minden héten játszom. Lassan beverekedtem aztán magam, egyre stabilabban szerepeltem. Az élet leckéire nagyon jól megtanított ez az időszak, hiszen ahogy mondtam, nem akadémia volt ez, hanem egy kollégiumban laktunk. Itt aztán voltak judosok, röplabdázók, bokszolók, tehát az összes sportág képviselői, akik a Steaua kötelékéhez tartoztak. Itt a labdarúgók voltak úgymond a sor végén a „megfélemlítésben”, tehát ha valaki felkelt például éjjel 1-kor és akart inni egy üdítőt, akkor felkeltett minket, és mi mentünk érte. Meg kellett tanulni, hogy az erősebb kutya diktál, ez jó tanulság volt a focihoz is. Az ottani leckéket a mai napig hasznosítani tudom, egy napot se cserélnék el belőle. Felkerültem a juniorhoz, ahol aztán nagyon közel kerültem a felnőtt csapathoz. Voltam velük edzőtáborban, láttam milyenek a profi körülmények, amikor svédasztal, vitamin, állandó masszőr van, ez óriási különbség volt az utánpótlásban tapasztaltakhoz. Megláttam milyen ez, de gyorsan észrevettem egyébként, hogy én ott nem fogok odakerülni. Egyrészt képességbéli különbség is lehetett ennek az oka, de ha ki akarja mondani az ember, ha nem, azért a hovatartozás is lehet hátrány. Akkor került oda egyébként Gigi Becali is a klubhoz, akinek aztán egyre nagyobb hatalma lett a klubnál, így egyre hangosabb is lett, ő köztudottan nem kedvelte a magyarokat. Ezután döntöttem végül úgy, hogy átjövök Magyarországra. 

Ekkor sem egy klasszikus, jellemző utat választottál. Mi volt számodra a kiindulópont? 

Faterom nézte a TV-t, és egyszer csak bevágták, hogy Kecskeméten az UFK 2000 nevű klub éppen toboroz az utánpótlásba, mindezt majd egy román edzővel, Ioan Patrascuval képzelik el, ő lenne ott a szakvezető. Beszélt is vele, aztán el is mentem egy próbajátékra. Finoman fogalmazok akkor, amikor azt mondom, hogy más szinthez voltam addig hozzászokva, mert a Csizmadia Csabin kívül talán még két srác tudott igazán futballozni, de akkor még ő is nagyon fiatal volt. Bukarestben már ugye láttam, hogy nincs sanszom, harmadosztályba meg nem akartam menni, mert az akkor – de egyébként ma is – kaotikus állapotú volt. Patrascu akkor megígérte nekem, hogy elvisz a Honvédhoz próbajátékra, meg ide-oda, tehát közben ő lesz a menedzserem is. 2001 januárjában jöttem át végül, akkor fél évig nem is játszhattam, csak abban az utánpótlás csapatban, de ahhoz is idős voltam. Most már elmondhatom szerintem, más igazolásával játszattak, a mai napig emlékszem a névre is, én voltam Zana Róbert Kiskunfélegyházáról. Elmentem a Honvédhoz próbajátékra, ahol Tornyi Barnabás volt a vezetőedző, aki azért elég karakteres szakember. A második félidőben beálltam, első labdaérintésemből odapasszoltam az ellenfél csatárához a labdát, abból gól lett, ezzel nekem be is fellegzett, bár emlékeim szerint utána nem játszottam rosszul. Utána vissza is jöttem az UFK-hoz. 

Próbálkozásokkal teli időszak jött számodra, össze tudod egyáltalán számolni, merre jártál ekkoriban? 

Igen, ez az egész kezdődött a Kiskunfélegyházával, ott nagyon meg voltak elégedve velem, fél évig ott is voltam, jól ment a játék. Utána viszont megszűnt az anyagi támogatás, ezáltal a csapat is. Átmentem Dabasra, ahol próbajáték után igazoltak le megint. Sajnos a második meccsemen elszakadt a combhajlítóm, így csak három meccset játszhattam összesen. Visszatértem Kecskemétre, akkor lett KTE a klub neve újra. Végül nem Patrascu lett az első csapat edzője, így ki kellett mennem Heténybe egy évre. Na, az kőkemény időszak volt. 

Erről rengeteg sztorit meséltél annak idején is, valóban ott laktál a pálya melletti klubház emeletén? 

Igen. Akkoriban havi 20 ezer forintból kellett megélnem. Szerencsém volt olyan szempontból, hogy előtte a Táncsics kollégiumban laktam, ahol nagyon jóba lettem a konyhás nénikkel. Megsajnáltak, így mindig megvártam az ebéd, de inkább a vacsora végét, aztán ami maradt, azt megehettem. Kemény idők voltak. 

Sose felejtem, egyszer egy KTE-s összetartáson mondtad, hogy te egy életre megetted a pörkölt adagodat a hetényi időszak alatt. 

Az biztos, szinte nincs olyan állat, amiből ne ettem volna pörköltet. Hazai meccsek után, sokszor idegenben is az volt. Megvolt ennek is a szépsége, de akkor úgy éreztem, hogy elment három év a pályafutásomból. Biztos vagyok benne, hogy ha egy jó csapattól sanszot kaptam volna, azzal éltem volna. Abban az egy évben ugye ott laktam kint a pályán, ahol olyan körülmények voltak, amilyenek. Nem ehhez voltam szokva, ráadásul ugye ez azután volt, hogy belekóstolhattam kicsit a profizmusba Bukarestben, utána meg ott voltam Hetényben a tetőn… Már az is megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, ott próbálok szerencsét, de végül nem adtam fel, lesz ami lesz. Hetényben egyébként jó szezonunk volt, tán az NBIII-ba is feljutottunk. Ott volt akkor még Csizmadia Csabi és másik két román srác is. 

Miért nem Kecskemétre tértél vissza innen? 

Nekem ez volt a tervem, hiszen akkor már tényleg Patrascu lett az edző a KTE-nél. Fiatalnak is számítottam, így szinte már azon agyaltam, hogy milyen fizetést kérjek. Gondoltam, de jó is lesz NBII-ben szerepelni végre. Eljött aztán a tárgyalás ideje, ha jól emlékszem Koncz Zsoltnak hívták akkoriban a tulajt. Ledöbbentem, amikor közölte, hogy Patrascu nem igazán számít rám, így néznek majd valami lehetőséget nekem a környéken… Olyan sokkot kaptam, hogy azt se tudom, hogy jutottam utána haza. Nem számítottam rá, hogy pont annak az edzőnek nem kellek, aki miatt átjöttem, ráadásul nem lógtam ki a sorból. 

Két évet Szentesen, egyet Orosházán töltöttél, mielőtt aztán végre megvetetted a lábad Kecskeméten. Milyen időszak volt ez számodra? 

Együtt edzettem Koncz Zsoltival, akit akkor éppen Szentesről igazolt le a KTE. Ő mondta, hogy szükség van ott játékosra, végül egyébként ő is visszatért. Lementem, sikerült a próbajáték, két évig ott is játszottam. A második szezon végén már Török Laci volt a játékos-edzőnk, ott ismerkedtem meg vele. Érdekes időszak volt, mert fiatal voltam, így nem belső védőként számított rám, mindig kirakott a szélekre, nem is úgy ment a játék. Sorsdöntő pillanat volt karrierem szempontjából, amikor Salgótarjánban kiállították a belsővédőnket, majd a hazaúton vele beszélgetve elmondtam, hogy nem értem miért játszat engem mindig a széleken az edző, mikor én belsővédő vagyok. Ezt a srác elmondta Lacinak, aztán utána Gyulán már betett oda, nyertünk 6-2-re, két gólt is szereztem. Onnantól már mindig belül játszottam. A szezon végén Laci elkerült Kiskunhalasra, hívott is, de megkeresett a másodosztályú Orosháza, így persze azt választottam, hiszen végre eljuthattam erre a szintre. Laci aztán télen a KTE edzője lett, már akkor mondta, hogy nyártól szeretné, ha a csapatában lennék. Ez végül így is történt, így jutottam el végre Kecskemétre. 

Azt nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a váltás indított el a profi karrier útján. A rögös út során a foci mellett miből kellett megélned eddig a pontig? 

Kiskunfélegyházán, Dabason és Hetényegyházán pályamunkás voltam. Szentesen kőműves segédként kezdtem, majd bontóként is dolgoztam építkezésen, ahol falakat kellett szétverni, az erőnléti edzés tehát megvolt. Orosházán személy és vagyonőr voltam, felváltva az üveggyárban és egy építkezésen, egyik héten itt, másikon ott. Nagyon sokat köszönhetek Török Lacinak, hogy megadta azt a sanszot, amire nagyon régóta vártam, hogy végre viszonylag profi körülmények között lássam, hogy mire vagyok képes. Abban biztos voltam, hogyha egyszer megkapom, akkor engem onnan nagyon nehéz lesz kimozdítani. Ez végül így is lett, hiszen elég sokáig játszottam Kecskeméten. 

Időben elhelyezve ez a 2006/2007-es szezon, amikor már alakulóban volt a későbbi bajnokcsapat. Ekkoriban tért vissza Némedi Norbi és Csordás Csabi is Kecskemétre, már egy gazdag NBI-es múlttal a hátuk mögött, tehát lehetett sejteni, hogy valami alakul. Abban az évben ti játszottatok először döntetlent a frissen kizárt Fradival, majd tavasszal ti vettétek el a veretlenségüket is. Ennek ellenére csak a 8. helyen zártatok akkor még, mi volt ennek az oka? 

Én már úgy igazoltam Kecskemétre, hogy a klub egy nagyon eredményes tavaszon volt túl előtte. Nyáron aztán úgy is számolt velünk mindenki, hogy harcban lehetünk a feljutásért, de aztán nem kezdtünk jól, nem jöttek az eredmények. Nem működött valami, jött is az edzőváltás. Magam sem tudom mi hiányzott, mert igazából minden adott volt. Kecskemét addig nem nagyon járt az NBI- közelében sem, így talán az ehhez szükséges profizmus nem volt még meg. Ez egyébként akkor változott meg, amikor 2007 nyarán megérkezett Tomiszlav Szivics. Ő már látta akkor, mi kellett a magasabb szinthez, hiszen volt tapasztalata. Jellemző egyébként, hogy általában amit egy külföldi edző kér itthon, azt meg is kapja, a magyar edző már nem biztos. Akkor volt először olyan például, hogy mind a 22-en ugyanolyan szerelésben edzettünk. Ez egy apró dolog, de ha ilyen apró dolgokat összead az ember, akkor már mégsem az. 

2007 nyarán ugye úgy nézett ki a bajnoki mezőny, hogy Fradi végül nem jutott fel, s bár komoly anyagi gondjai voltak, mégis nagy esélyesnek számított. Mellettük még a Szolnokkal kellett megküzdenetek. Akkor kimondott cél volt a feljutás? 

Nem volt muszáj, úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg. Jó játékosok jöttek, akkor került Kecskemétre Vladan Szavics, akiről mindenki tudja, milyen futballista volt. Elkezdtük a munkát, bár az a szezon is nagyon nehezen indul. Sokan talán már nem is emlékeznek rá, de Tóth Zolival, aki akkor kapusa volt a csapatnak, sokat szoktunk ezen viccelődni. Első meccs otthon egy iksz a Makóval, második egy 0-3 Bőcsön, így vártuk a Mezőkövesd elleni hazait. Ötödik perc, Lovrics hátul elcselezte magát, piros lap és tizenegyes. Váltig állítom a mai napig, hogyha azt ott a Kövesd belövi, akkor Kecskemétnek nem lett volna ekkora történelme, de egy darabig még biztos nem jutottunk volna NBI-be. Tóth Zoli azonban kivédte, aztán 10 emberrel is nyertünk 3-2-re. Szerintem Tomi is bevallaná már most, hogyha ott kikapunk, akkor felmondott volna. Nem így lett, a többi meg már történelem. 

Az a fajta önbizalomgyűjtés, hogy a Fradit az előző évben kétszer is megcibáltátok, az számított szerinted? 

Biztosan, mert egy csomó játékos maradt abból a csapatból. Láttuk már, hogy egy bajnokságért küzdő csapat mit is tud. Nekünk igazából az hiányzott, hogy folyamatosan egy átlagos, vagy ennél jobb teljesítményt tudjunk nyújtani, mert a jó csapatok ellen általában jól játszottunk, de a szürkébbek ellen, vagy alsóházban tanyázók ellen nem mindig tudtunk nyerni. Ez változott meg erre az évre, persze tényleg kellett hozzá pár minőségi játékos is, addigra Yannick is megszokta a légkört, befogadták, addig ő is egy hektikus játékos volt. Voltak nyögvenyelős meccseink, de ezeket is be tudtuk húzni, ezért lehettünk bajnokok. 

Két évvel ezelőtt sokatokkal elevenítettem fel abból a csapatból, hogy mi lehetett a titok. Mindannyian azt mondtátok, hogy nagyon ritka, amikor egy öltöző ennyire egyben van, ennyire barátivá válik egy társaság a pályán kívül is. Valóban ennyire kuriózumnak számított ez? 

Véleményem szerint két dolog tud összehozni egy csapatot, vagy a siker, vagy a pénztelenség, ezt saját tapasztalatból tudom mondani. Nekünk akkor a siker volt az. A külföldi játékosok nagyon jó képességűek voltak, gyorsan elfogadtatták magukat a teljesítményükkel. Mivel hétről hétre nyertünk, egyre többet voltunk együtt, a vége felé már edzőtáborokban voltunk meccsek előtt, sok közös program volt. Az előző szezonban voltak szekértáborok még, például kecskemétiek, nem kecskemétiek, külföldiek, ez nem mindig egészséges. Ez teljesen megszűnt gyakorlatilag, mindenki beállt a sorba, a sikerek ezt csak erősítették. Sokat lógtunk együtt a pályán kívül, együtt buliztunk, egymáshoz jártunk sütögetni, ebben a vezetőség is partner volt programszervezésekkel. Úgyhogy igen, ez nagyon sokat számított. 

A tavaszi menetelés feledhetetlen, én azt még ifjú siheder drukkerként élhettem át. Neked mi ugrik be először? 

Kettő meccs örök emlék. Az egyik a Fradi elleni 4-0-os győzelem, a másik a Vác elleni 5-0-os bajnokavató, noha az nekem szerencsétlenül sikerült. Összefejeltem valakivel, aztán elájultam, el is tört az állkapcsom, mentő vitt el. Arra is emlékszem, hogy utána a kórházból kifutva, stoppal állítottam meg egy autót, így jutottam vissza a meccs végére. Akkor tényleg azt éreztem, hogy Kecskemét sportja együtt van, noha azért nem feltétlen mindig erről volt híres. Akkor nyerték meg viszont a kézisek is a bajnokságot, a szurkolókkal együtt ugráltunk ott a színpadon, jó visszaemlékezni arra az évre. 

Az NBI. sem indult könnyen nektek, ráadásul egy nagy átalakuláson ment át a csapat. Sok légiós érkezett, kicsit sötét lónak számított így a klub. Milyen érzésekkel vágtatok neki a bajnokságnak, melyet végül újoncként az ötödik helyen zártatok? 

Nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Sok játékos még NBI-ben sem szerepelt, néhányan igen, de nem tudtuk mi vár ránk. Csináltuk a kőkemény felkészülést, amihez hozzá voltunk szokva, de nekem sajnos megint rosszul sikerült a nyár, mert az egyik edzőmeccsen megsérültem, így az első 7 meccsen játszhattam, egy ideig Szerbiában készültem egy erőnléti edzővel. A nyolcadik körben, a Debrecen ellen térhettem vissza. Eleinte hol jobban, hol rosszabbul sikerültek a meccseink, de miután megéreztük, hogy milyen erőt képvisel a mezőny, egyre jobban szerepeltünk. Egy jó középcsapat lettünk, akiket főleg hazai pályán volt nagyon nehéz megverni. 

Az első NBI-es meccsed előtt azért felrémlett benned, mennyit kellett ezért dolgoznod előtte? 

Nagyon. Ráadásul ugye a Debrecen volt akkor a címvédő is emlékeim szerint. Akkor nálunk minden belsővédő sérült volt, miattam egy edzőmeccset is szerveztek hét közepére, hogy kapjak egy kis meccsterhelést. Akkor annyira nem éreztem a különbséget, csináltam a dolgomat. A mai napig keresem magamban a választ, de egyébként mindig valamiért a jó csapatok ellen tudtam jól játszani. Nem tudom megmagyarázni miért, de főleg hazai pályán ez engem nagyon feldobott, jól is ment a játék, így volt ez a Debrecen ellen is. Utána mindig tudtam egy átlagos teljesítményt nyújtani, ezt úgy értem, hogy megbízható voltam. Mindig arról voltam híres, hogyha valaki kérdezte, milyen ez a Gyagya, akkor mindenki azt mondta rá, hogy megoldja a dolgát. Sok extrát nem csináltam, de amit rám bíztak, azt megoldottam. 

Vannak kedvenc NBI-es meccseid? 

Folyamatosan jöttek ugye a nagycsapatok, a Fradi, az Újpest, a Kispest, akik nem tudtak nyerni a mi pályánkon. Nagyon sokáig így is maradt ez, de nekünk meg például a Paks volt mumus egy ideig. A Fradi elleni, idegenbeli meccsek is mindig jó érzéssel töltöttek el, jól is játszottam ellenük mindig. A kupadöntő az messze kiemelkedik természetesen. 

Gyorsan át is kanyarodtunk egy másik mérföldkőre. Leírható ez egyáltalán? 

Ott éreztük megint azt, mint a Vác elleni bajnokavatón, hogy iszonyat sok ember mozdul meg értünk. A Népstadionba csomó kecskeméti jött fel, úgy szurkoltak, hogy a vidisek is csak néztek, nem értették, hogy ez hogy lehet. A kupadöntő hangulata összehasonlíthatatlan volt bármelyik mérkőzéssel. Nekem a helyszín is, hiszen előtte soha nem jártam a Népstadionban, pláne annak az öltözőjében. Látott az ember ott néhány képet is a falakon, varázslatos volt az egész. Nem mellesleg nyerni tudtunk 3-2-re a bajnok ellen. Ha egy meccset kéne kiemelnem, biztos ez lenne az. 

Összesen három játékos lépte át a KTE színeiben a 100 meccses álomhatárt az NBI-ben, sorrendben Szavics, Litsingi és Te. Esetedben ez azért is mutat hatalmas küzdőszellemet, mert nem minden edzőnek voltál a kedvence, mégse az a típus voltál, aki elkezdett telefonálgatni a menedzsernek, vagy hisztiztél tüntetőleg a tulajnak, hogy márpedig neked akkor is helyed van. Végül az élet mondhatni mindig téged igazolt, hiszen a végén mindig te játszottál. Nem zavart ez? 

Kis túlzással ez majdnem minden félévben megtörtént, de hogy minden szezonban átmentem ezen, az biztos. Nem is kellett ehhez mindig új edző, csak kitalálták, hogy legyen új koncepció, változtassunk valamit. Nem tudom ennek az okát, valamiért időnként nem bennem érezték a megoldást, de valóban, a végén aztán mindig én játszottam. Én mindig a munkában hittem, tudtam, hogyha mindig egy megbízható átlagot tudok hozni, akkor a végén úgyis az fog számítani az edzőnek, főleg ezen a poszton. Próbáltak kölcsönadni is, de mindig mondtam éppen ezért, hogy nem. Rózsa Pállal a végén már nevettünk, amikor egy-egy ilyen helyzet felmerült, mert a végén aztán tényleg mindig én játszottam. Nem értettem tehát sokszor a változtatás okát, de álltam elébe. Én már amikor megkaptam 2006-ban az esélyt Kecskeméten, már akkor tudtam, hogy ebből a városból én csak úgy kerülök el, ha megsérülök. Sajnos ez aztán meg is történt. 

Az ominózus esetre élesen emlékszem, 2012 tavaszán a Diósgyőr elleni hazai nyitómeccsen történt a hajrában. Még végig is játszottad a meccset, aztán jött a sokkoló orvosi diagnózis: keresztszalag-szakadás. Mennyire volt számodra sorsfordító ez, mennyire változott meg a sporthoz való viszonyod? 

Addig is egy kicsit ilyen fura srácnak számítottam ilyen szempontból, pedig nem kellett volna, de sokszor mondták, hogy álprofi vagyok. Gyúrtam, edzés után nyújtottam, erősítettem, satöbbi, de ezután jöttem rá, hogy mennyire fontos is ez, és még rá is kellett tennem egy lapáttal. Másként nem tudtam volna megmaradni. Visszagondolva, a mai napig, ha valakinek elszakad a keresztszalagja, mindig felajánlom, hogy keressen nyugodtan, ha beszélgetni akar valakivel. Tudok segíteni, tudom min megy át, nekem sajnos akkoriban nem sokan segítettek, hiába kerestem a kontaktot. Mindenkitől mást hallottam, de nekem kellett végül kitapasztalni az utat. Én abba a hibába estem, hogy túl sokat edzettem, mert azt hittem, ettől előbb visszajöhetek, holott ez nem igaz. Lehet egy hónappal hamarabb is tudtam volna játszani, ha nem erőltetem meg a térdem, ezt egyébként később is éreztem egyszer-egyszer. Az viszont biztos, hogy ami ezzel a sérüléssel jár, az minden téren megleckézteti, próbára teszi az embert, igaz ez a párkapcsolatra, a saját pszichés állapotra, mindenre. Sokan talán éppen azért nem tudnak visszajönni a sérülés előtti szintre, mert ez megváltoztatja az embert. Nagyjából egyébként 50 százalékra teszik az esélyeket ennél a sérülésnél. 

Még az év végén visszatértél akkor, majd 2013 nyarán egy féléves szolnoki kölcsönjáték után újra teljesértékű tagja lettél a KTE-nek. Mondhatjuk, hogy neked ez a visszatérés sikerült, hiszen egészen tavaly nyárig tartott aktív pályafutásod. Köszönhető ez ennek a szemléletnek is, amit „álprofinak” tartottak? 

Máshogy ezt nem lehet. Én most az utánpótlásban dolgozom Győrben, mindig mondom ott is a srácoknak, hogyha nem úgy állnak hozzá, nem úgy esznek, akkor folyamatosan faragják le az éveket a pályájukból. Lehet, hogy 30 éves koráig parádés valaki, de a jó hozzáállás, az étkezés, a pihenés pont azután lesz érezhető, akkor térül meg. Saját bőrömön éreztem azt, hogy ez kell nekem. Ezért sem tudtam sajnos sok más tevékenységet csinálni a foci mellett, noha szerettem volna, mert ha belevágtam, akkor éreztem, hogy esek vissza. Én úgy tudtam jól teljesíteni, ha csak erre koncentráltam, csak a focira, szerencsére ezt felismertem. Hiába mondtak bármit, én éreztem, hogy ez kell nekem, mert sok időt akartam ebben a sportágban eltölteni. Az idő engem igazolt, holott tényleg nem voltam a legnagyobb tehetség, de sokat melóztam, megbízható voltam. 

Sokan talán nem tudják, de 2015-ben is megmutattad, hogy az a KTE szív nálad a helyén van. Az utolsó utáni pillanatokig reménykedtél, bizakodtál, hogy valamilyen folytatás lesz, NBIII-ban nem is lett volna kérdés, hogy maradsz Kecskeméten, végül akkor a körülmények ezt nem tették lehetővé. Nehéz volt feldolgozni? 

Nagyon nehéz. Amíg itt tényleg nem dőlt el, hogy mi lesz, illetve mi nem, addig tényleg az utolsó napig húztam az átigazolásomat Zalaegerszegre. Megmondtam nekik is, hogy addig nem megyek, amíg itt a tulajdonos azt nem mondja, hogy vége. Összesen 9 évet voltam Kecskeméten, nem akartam innen soha elmenni. Váltig állítom, ha nem lett volna ez az egész, akkor a mai napig a KTE-nél vagyok, akár valamilyen más pozícióban is. A váltás sem ment könnyen, Zalaegerszeg egy teljesen más kultúra, háttér, de nem lehetett ezen sokat morfondírozni, mert Csank János volt az edző, úgy vitt oda, hogy bízik bennem. Egyből a feljutásért kellett harcolni, tehát nem volt könnyű dolgom. Őszinte leszek, a környezetváltás után már nem éreztem magamon azt, hogy ugyanazt a teljesítményt tudom hozni, amit én elvártam magamtól, vagy ami Kecskeméten megvolt. Sajnos. 

A KTE után egy évet a ZTE-nél töltöttél, majd jött két szezon a Győrnél, ahol először NBIII-as bajnoki címet és feljutást ünnepeltél Bekő Balázs irányítása mellett. A karrieredet végül tavaly nyáron zártad le az NBIII-as Ménfőcsanaknál, de ennek inkább az volt az oka, hogy már a futball utáni életet szeretted volna kialakítani. Teljes lett a pályafutásod? 

Ez a másik, amit mindig mondok a fiataloknak, hogy mindent úgy csináljanak, hogyha 40 évesen visszaemlékeznek majd a kocsmában, akkor ne legyen az a pillanat, hogy basszus, ha ott nem bulizok akkor annyira, vagy azt máshogy csinálom, akkor jobb lett volna. Nekem nincs ilyen pillanat. Egy van, de arról meg nem tehettem, az a sérülésem. Szerintem életem legjobb formájában futballoztam akkor, és szóba került a nevem a Ferencvárosnál is, amikor Détári volt az edző, kérdezősködött is rólam. A sérüléssel az egész elúszott, de ennek így kellett történnie ezek szerint. Abból az időszakból is rengeteg mindent tudok most kamatoztatni azon a területen, ahol most dolgozom. A lelkiismeretem tehát tiszta, én ebből így nem tudtam volna többet kihozni. 

Kecskeméten is tartottál egy előadást a fiataloknak, ami egyfajta mentális tréning, életvezetési tanácsadás is volt számukra. Ezen a vonalon több akadémián jártál tavaly, nyugodtan kijelenthető, kevés hitelesebb személy van erre a feladatra nálad. Szeretnél így is visszaadni a fiataloknak valamit? 

Ez is benne van, de a sors is valahogy úgy hozta, hogy szinte az összes csapatomnál akaratlanul is rám hárult az a feladat, hogy a fiatalokat bevezessem a nagycsapat mindennapjaiba, sőt, a külföldiek esetében is ez volt a helyzet. Ez olyan 28 éves korom környékén alakult ki Kecskeméten. Én egyébként is ilyen segítőkész típus vagyok, láttam sokszor őket bejönni az öltözőbe, azt se tudták mi van, ez nyilván nem egy kellemes érzés. Mindig elláttam őket tanácsokkal, volt aki megfogadta, volt aki nem. Az viszont jó érzés, hogyha bárkivel találkozom, akkor a mai napig el tudunk beszélgetni. 

Az utánpótlásban dolgozol Győrben, mennyire látod másnak a mai fiatalokat, szűkítve mondjuk arra a korosztályra, mely a felnőtt futball kapujában állhat? 

Nehéz összehasonlítani ezt, hiszen teljesen más világban, kultúrában nőnek már fel, elég csak az okostelefonokat mondani. Alkalmazkodni kell hozzájuk! Én itt az ETO-nál azt látom, hogy szeretnek dolgozni, akarnak is, de lelkileg sokkal sérülékenyebbek a mai gyerekek, sokkal több támogatás kell így nekik, mint nekünk kellett anno. Mi könnyebben átléptünk dolgokon, akár a szüleink, akár más dolgok miatt. Ők azért sírnak is, ha úgy van, többet kell tehát velük foglalkozni, illetve másként kell őket megközelíteni pedagógiailag is. Ezért van az egyébként, hogy az idősebb edzők nehezebben boldogulnak a mai fiatalokkal, mert nem tudják átérezni, hogy ők mik mennek keresztül. Ezért is próbáltam magam képezni ilyen téren, ezért is próbálok alkalmazkodni. 

Szeretsz ezek szerint az utánpótlásban dolgozni? 

Imádom! Az U19-es csapatnál vagyok jelenleg erőnléti edző Győrben, ez kitölti a napjaimat. Mindig a foci körül képzeltem el az életemet, így boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom, ha ott vagyok reggeltől estig, nekem ez nem megterhelő. Most is írom nekik az edzésterveket, követem őket, úgyhogy ez a fő vonal. 

Csizmadia Csabi nevét többször említetted az interjú során, ti ketten abszolút jó példák lehettek a fiatalok előtt, hiszen nagyon szép pályát futottak be, illetve a futball utáni karriert is szépen építitek. Tartjátok a kapcsolatot a kezdetek óta? 

Havonta egy-két alkalommal mindig szoktunk beszélni, fel is szoktuk emlegetni azokat a régi időket. Csizi nagyon jó példa rá, hogy el lehet jutni a megyéből is a válogatottig, csak akaraterő és szerencse kell hozzá. A szerencse persze olyan dolog, amiért nagyon meg kell dolgozni! 

(Nyitray András)

Vélemény, hozzászólás?