Kecskemétről indult karrierje, de játékosként Tiszakécskén élte át legnagyobb sikereit, a megye I-től az NBI-ig menetelt a klubbal, melynek színeiben csak úgy szórták a gólokat elválaszthatatlan ékpárjával, Balla Mihállyal. Kecskeméten több mint 10 évig dolgozott edzőként, most újra kész arra, hogy belevágjon egy izgalmas kihívásba. Török Lászlóval beszélgettünk. 

Miként kerültél kapcsolatba a focival? 

Baján születtem, nekem is a lakótelepi focival indult el minden, végül 6 éves koromban költöztünk Kecskemétre, onnantól kezdve gyakorlatilag itt vagyok. 1979-ben, 10 évesen Fekete Laci bácsi vitt ki a KSC pályára, ott lettem először igazolt játékos. Akkor nem voltak még felosztva a korosztályok, úgyhogy három évvel idősebbekkel együtt játszottam. Szépen cseperedtem innentől, több edzőm is volt, például Jeremiás tanár úr vagy Török Tibor, aki jelenleg is aktív a megyei futballban. 

A tehetségedre korán felfigyeltek, mikor és hogyan kerültél fel a felnőtt csapathoz? 

Szinte nem voltam ifista, a serdülőből gyakorlatilag egyből a felnőtthöz kerültem. Volt egy edzőmeccs az ifi és a felnőtt között, ezen az ifibe frissen felkerülőként már én is játszottam. Az ifiben 15-18 évesig minden korosztályból voltak ekkor játékosok. Valahogy még magam sem tudom, hogyan jött ki ennyire a játék, de szinten minden megmozdulásom pontot ért. A meccs után Pataki Tamás odahívott magához, majd annyit mondott: „Kölök! Te holnaptól a felnőtt keret tagja vagy!”. Aznap éjszaka nem is tudtam aludni. Középiskolába gyakorlatilag egy évig jártam be, onnantól kezdve csak 2 órára, mert az edzések így voltak megoldhatóak. Az ifibe gyakorlatilag csak visszajátszottam szombaton, vasárnap NBIII-as meccsen ültem a padon, de 16 évesen már 7 NBIII-as meccsem volt. Szívtam magamba az ottani légkört folyamatosan. 

Milyen volt ez a légkör akkor, milyen volt a csapat? 

Akkor Hájer Sanyi volt például a csapatkapitány, az a csapat NBIII-ban vezette a bajnokságot, nagyon jó dolog, hogy ennek és a feljutásnak részese lehettem. Hasznos volt, hogy fiatalon egy NBII-be jutó csapatnak a tagja lehettem, felnőttek közt tudtam edzeni és játszani, gyorsan tudtam kiugró teljesítményt nyújtani. 17 évesen már 8-10 meccset játszhattam NBII-ben is, 18 évesen stabil tagja lettem a csapatnak. U21-es válogatott lettem 19 évesen, az akkori kapitány, Kaszás Gábor vitt volna a Videotonba is, szinte a szerződés aláírása előtt álltunk, de akkor érte sajnos az a súlyos baleset. 

Más irányba indultál el végül Kecskemétről, végül máshol is teljesedtél ki. Mi volt ennek az oka? 

A Budapesti Honvédba vonultam be, onnan vezényeltek végül Ceglédre, ott töltöttem a katona időszakomat. Nagyon jól kijött akkor a lépés nekem NBIII-ban – 1989-ről beszélünk itt – nagyon sok gólt rúgtam, végül a KTE mögött a másodikak lettünk, de nekünk nem is a bajnoki cím volt a célunk. Egy évet töltöttem ott, utána visszakerültem még Kecskemétre. Előtte is, de akkor meg már pláne nagyon nagy válság volt itt a labdarúgásban, gyakorlatilag szinte ingyen futballozott mindenki már vagy két éve. Polyák Öcsi bácsi volt mindig az aktuális megmentő, aki valamit tudott adni, de a város akkor teljesen kivonult a csapat mögül. 

Nem kerültél messzire, Tiszakécskén aztán a megye I-től az NBI-ig jutottál. Hogyan kerültél képbe a klubnál? 

Nekem szerencsém volt, mert Szabó Tamás, a klub elnöke – akit mai napig apámnak tekintek – figyelte az edzéseinket. Kapott egy infót, utána mindig a kocsiból nézte, ahogy a Széktóiban edzek. Akkor keresett meg, amikor végül elbukták a feljutást megye I-ben az Izsákkal szemben. Azt mondta, hogy nem baj, akkor is leigazol, nekimegyünk újra. Sajnos már ő sincs köztünk. 

Bár a Tiszakécske akkor nagyon komoly tervekkel, stabil háttérrel rendelkezett, nem érezted kockázatosnak, hogy a megyei bajnokságba igazolj? 

Nagyon tetszettek a célok. Ezzel egyébként a mai napig úgy vagyok edzőként is, hogy az osztály számomra mindegy, ha vannak célok, akkor örömmel megyek. A lényeg, hogy mindenki egy irányba tolja a klub szekerét, lehet ez a megye II-ben is akár. Akkor ez adott volt Tiszakécskén. Étteremben segítettem, krumplit pucoltam, raktáros, anyagbeszerző voltam, hétvégén meg a diszkóban dolgoztam. Mellette volt a foci. Akkor én még sokat segítettem abban, hogy kiket igazoljunk le, Balla Misi is így került oda, vele voltunk ott először már megye I-ben, később aztán nyolcan játszottunk ott már kecskemétiek. Jó kis gárda volt, nagyjából 20 ponttal nyertük meg a bajnokságot, 47 gólt rúgtam abban a szezonban, ami azt hiszem a mai napig megye I-es csúcs. Pár éve még Eugene Salami járt közel ahhoz, hogy megdöntse, de végül 45-ig jutott „csak”. 

Már megye I-ben is megadtátok a módját a megjelenésnek, ez előre el is döntötte a meccseket? 

Valóban, címeres egyenöltönyben, emeletes busszal érkeztünk a meccsekre. Gyakorlatilag azzal viccelődtünk, hogy elég begördülni az aktuális megyei pályára az emeletes busszal, és már 2-0-ra vezetünk. Utána az NBIII-at is toronymagasan megnyertük, az NBII-ben aztán kellett azért ehhez egy 5 év, de az is egy nagyon jó időszak volt a fejlődésem szempontjából. Sajnos 1993-ban volt egy autóbalesetem, pont amikor feljutottunk NBII-be. Jobb egyben ültem, mindkét kezem szanaszét tört, az egy 8 hónapos kihagyással járt nekem. Nagyon megviselt, de utána összekaptam magam, aztán egy egészen szép karriert futottunk be mindannyian Tiszakécskén, sajnos az NBI. csak egy gyors kis fellángolás lett. 

Ennek ellenére gondolom örök emlék, hiszen nagyon szerették a focit a városban, hazai pályán gyakorlatilag bárkit meg tudtatok lepni. 

Nagyon nagy dolog volt, most is az, ahogy nézegettem a fényképeket. Megye I-ben és NBIII-ban is 1500-2000 ember előtt játszottunk, NBII-ben stabilan tartottuk a 3 ezret, osztályozón 5-6 ezer néző is összejött. Először ugye elbuktuk, aztán az azt követő szezonnak úgy mentünk neki, hogy nyolcan ültünk az öltözőben, nem is tudtuk, hogy ebből mi lesz, aztán végül akkor nyertünk osztályozót. Az NBI-ben 11 ezren voltak a Kécske – Fradin, amin az utolsó percben kaptunk ki, akkor 10 500-an laktak hivatalosan Tiszakécskén. Hatalmas élmény volt kifutni arra a pályára, mi Balla Misivel végig ott voltunk, a Török-Balla páros elég híres is lett, nemcsak a megyében, hanem országosan is. 

Mennyi gólt rúgtatok? 

Zvekán Feri bácsi nagy statisztikus volt, még az edzőmeccseket is írta. Közel ezer gólt lőttünk szerintem mindketten az összes nagypályás mérkőzést figyelembe véve. Hol ő lőtt többet, hol én, de ez nem számított, gyakorlatilag csukott szemmel is megtaláltuk egymást, ha az öregfiúknál összekerülünk, ez a mai napig így van. NBI-ben a fő probléma az volt, hogy megsérültünk. Én egyébként sajnos nagyon sokat hagytam ki a pályafutásom során, összeszámoltam, nagyjából 2 és fél évig voltam sérült. Akkor pont úgy volt, hogy mire én felépültem, akkor Misi dőlt ki, nem tudtunk együtt játszani, nem jött megfelelő igazolás se, így kiestünk. Szurgent Lajos mondta egyébként, hogy mi meghazudtoltuk a futballt, mert két ilyen statikus csatár alapvetően nem játszhatna együtt. Álló centereknek hívott minket, de látta, hogy muszáj betenni minket, mert gördülékenyebb volt a csapatjáték, ha pályán voltunk. Hazai pályán a meccseink 80 százalékát megnyertük, de sajnos ez is kevés volt, mert idegenben cserébe egyáltalán nem remekeltünk. 

A Tiszakécske ezek után szétszéledt, te a Honvéd felé vetted az irányt, de gyorsan visszatértél Kecskemétre aztán. Miért? 

Edzőmeccseken nagyon jól ment a játék, akkor olyan csatárok voltak a Honvédban, mint Kabát Peti, Borgulya István, Csertői Aurél. Elég nehéz volt bekerülni, de a gólok így is jöttek az edzőmeccseken. Sajnos rögtön bordatörést szenvedtem, így csak egy féléves történet lett ebből. Visszatértem végül Kecskemétre, itt nagyon jó időszakot töltöttem, Nagy Laci volt az edző, Jámbor János a tulajdonos. Jó két év volt ez, NBII-ben második lettem a góllövőlistán. Egy csongrádi kitérőm is volt, aztán Szentesre kerültem, ott lettem tulajdonképpen edző. 

Mikor érett meg benned a gondolat, hogy az edzői pálya felé indulj el? 

Szentesen két évet játszottam, akkoriban végeztem el a B-licencet 2004-ben. Az akkori szponzor, Verebélyi József kért fel, hogy vigyem a csapatot. Rájöttem aztán magamtól, hogy ez a játékos-edző dolog ez nem olyan jó kombináció, inkább kívül maradtam teljesen. Szép időszak volt, hiszen feljutottunk, illetve feljuthattunk volna az NBII-be, de a város végül közölte, hogy kiszáll a futball mögül. Szétszéledt a csapat, akkor kerestek meg Kiskunhalasról, ahol egy nagyon jó félévet töltöttem el, második helyről vártuk a tavaszt, de jött a KTE felkérése, mely akkor NBII-ben kiesőhelyen volt. Nem tudtam nemet mondani a hívó szóra, akkor szállt be tulajdonosként Rózsa Pál és Versegi János a kecskeméti futballba, Kisjuhász Gyula volt az elnök. 

És jól is indult minden, hiszen nagyon jól szerepeltetek, s bár nem maradtál vezetőedző, azért hosszú évekig maradtál a klub mellett. 

Akkor még azt hittem, itt aztán elindul egy hosszú karrier, hiszen az első 7 meccset zsinórban be is húztuk, bennmaradtunk. Utána jött egy olyan fázis, amikor már nem jöttek így a meccsek, cserélődtek a játékosok is, így a váltás mellett döntöttek a tulajdonosok. Több edző is jött, de mindig ott maradtam a klub kötelékében, 2007-ben aztán megint elő is vettek. Varga István helyére megint én ugrottam be, rögtön az Üllői útra mentünk a Fradihoz. 

Sokan elfelejtik, hogy ez volt az első siker a Fradi ellen, nem a bajnoki címmel záruló évben győzte le őket először a KTE. Milyen emlékeid vannak arról a meccsről? 

Négy cserével mentünk, ifistákat is felhoztunk. „Janika” (Yannick Mbengono – a szerk.) ráadásul késve tért haza a kameruni kiruccanásából, így száműztem az ifibe azon a héten. Tudtam, hogy nem hagyom otthon hétvégén, de hiába jött minden nap, hogy játszani akar, azt mondtam nem fog. Végül a kispadra ültettem, de az ő becserélése döntötte el a meccset, hiszen két góljával 3-1-re nyertünk. Rózsa Pál a döntetlenért egy elég tekintélyes összeget dobott fel a meccs előtt. Viccesen megkérdeztem tőle akkor, hogyha nyerünk, akkor ennek a dupláját kapjuk ezek szerint? Annyit mondott csak, hogy ne szórakozzak, de ugye aztán mégis egy fantasztikus sikert arattunk. Amikor kivonultunk lila-fehérben, kaptunk hideget-meleget, nekem a felsőmet egyből tisztítóba kellett vinni a meccs után, mert minden volt a hátamon, nagyon sok DNS-t lehetett volna levenni róla. Tegyük hozzá, a meccs végén tiszteletkört mentünk az Üllői úton, amit szerintem nem sok csapat mondhat el magáról, 7 ezer ember, rengeteg fradista tapsolt minket. Ezzel a győzelemmel a Nyíregyháza megelőzte a Fradit, végül ők jutottak fel, tehát nagyon sokba került nekik. Ez volt Gellei Imre búcsúmeccse így, akivel mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, de ezt azért mindig átbeszéljük. 

Hosszú éveket töltöttél a KTE-nél, rengeteg pozícióban. Végül az utánpótlásban találtad meg a helyed, közben folyamatosan képezted is magad. 

A felnőtt csapatnál kezdtem vezetőedzőként, de voltam az utánpótlásban, voltam NBIII-as edző a Szivics-éra alatt. 2006-ban megszereztem az A-licencet, utána felvételt nyertem a Pro-ra is. Az egy nagyon jó időszak volt, nagyon komoly emberekkel és szakemberekkel végezhettem együtt a tanfolyamot, például Bozsik Péter, Détári Lajos, Horváth Feri, Lipcsei Peti, Kiss László, elnézést, ha valakit kihagyok. Nagy élmény volt, hogy a Manchester United-nél kétszer egy hetet tölthettem el Temesvári Miklós közvetítésénék hála. Sir Alex Ferguson munkáját figyelhettem, a közös reggelik után egy órát mindig az irodájában töltöttünk, hallhattam a napi és a heti felkészülést, az edzésprogramot. Ott láttam először azt, hogy mennyire profi is ez a világ, mintha ez másik bolygón lettem volna. Hallani hallottam már, hogy milyen komoly méréseket végeznek ezeknél a kluboknál, de gyakorlatban először tapasztaltam, pedig 2012-ről beszélünk, nem volt ez olyan régen. 

Milyen élmény volt belelátni az ottani munkába?  

Két felkészülési ciklust kellett megnéznem, az egyik egy szombat-szerda-szombatos, a másik egy szombat-szombatos hét volt meccsek szempontjából. Nagy meglepetés egyébként nem ért magával a munkával kapcsolatban, tényleg ugyanazokat az edzéseket csinálják, amiket itthon is, csak az nem mindegy, hogyan és kikkel, illetve milyen szemlélettel. Ezt egyébként a fiam is megtapasztalhatta, hiszen egy hétre ő is kapott meghívót az U11-es csapathoz. Nagy élmény volt ez neki is, hiszen a reggeli és az ebéd közös volt a felnőtt csapattal. Ne mondjam, majdnem pszichológushoz kellett vinni, miután visszacsöppent a hazai valóságba, nehezen tudta feldolgozni, hogy olyan játékosokkal találkozott, akikkel addig csak játszott maximum a Playstation-ön. Azért is emlékezetes marad ez a túra, mert itt ért a megtisztelő hír és felkérés, hogy mire hazaérek, már a KTE szakmai igazgatója leszek. 

Ismét irányíthattad a felnőtt csapatot, de végül aztán maradtál az utánpótlásban. Miként értékeled az akadémia kötelékében elvégzett munkát? 

A végzettségem is adta ezt a lehetőséget, először ugye Szabó Pistával edzősködtünk a felnőtt csapatnál, utána egyedül vittem tovább a csapatot, de nem jól jöttünk ki a mérkőzésekből. Én ezalatt is vittem az utánpótlást, amit Reszeli Soós Istvántól örököltem még meg, itt ezután is számított rám a klub. Én úgy gondolom, hogy jó munkát végeztünk a kollégákkal, több elismerésben is részesültünk, elit akadémia státuszt vívtunk ki, jó eredményeket értünk el a Double Pass audit során is. Nekem egyébként sosem az számított, hogy mely klub színeiben, de a kecskeméti fociért akartam tenni, ilyen szempontból erre az akadémia is jó példa, hiszen a KTE-nél kezdtünk, aztán a KLC-be kerültünk át. Kemény időszakok, hullámvölgyek is voltak persze ebben a történetben, rossz szériák, de összességében jó munkát végeztünk, jó volt a kecskeméti futballért tenni. Jó volt együtt dolgozni S. Juhász Attilával, Sallói Istvánnal, illetve Karakas Feri bácsival is. Jött egy váltás, ami személyi változásokat is hozott magával. Ezzel együtt én büszkén álltam fel, emelt fővel, mert sokat tettem le szerintem az asztalra. Figyelemmel kísérem továbbra is a felnőtt csapatot, illetve az utánpótlást is, hiszen rengeteg barátot és kollégát szereztem az évek alatt, a stáb 80 százalékával én is együtt dolgoztam, illetve általam is sokan kerültek oda az akadémiára. Bízom benne, hogy a klub minél hamarabb feljut a másodosztályba, mert ez a szint minimum kellene egy ekkora városnak, illetve a megye futballjának is. 

Sokáig nem vágtál bele új kihívásba, végül az NBIII-ba feljutó Hatvan kért fel vezetőedzőnek. Milyen volt egy új környezetben dolgozni? 

Nagyjából egy éves szünetet jelentett ez, amit nem mondom, hogy jól viseltem. Bántott természetesen az, hogy nem folytathattam a munkát, de próbáltam magam lekötni, más dolgokba belevágni. Sok nemzetközi mérkőzést néztem ebben az időszakban, új dolgokat igyekeztem tanulni, hogyha újra megtalál a munka, akkor ezeket az elemeket is beépítsem. Nagyon jól esett, amikor az egyik legjobb hazai szakember ajánlására Hatvanba kerültem, jól is éreztem magam a klubnál. Már a megye I. végén átvettem a csapatot, sikerült is együtt tartani a társaságot, de sajnos az a 4-5 meghatározó játékos nem érkezett meg, noha feltétlen szükség lett volna erősítésre. Ezt megéreztük a bajnokságban. Sok edző nem írna alá olyan szerződést, amit én vállaltam, ennek értelmében ha öt fordulón át kieső helyen állunk, engem meneszthetnek. Ez sajnos így történt, a mostani MLSZ döntéssel sajnos ki is esett a csapat. Jó időszak volt ez is, sokat tanultam belőle, nem egyszerű kezelni ezt a vezető-játékos-edző háromszöget sem. Főleg akkor, hogyha valamire kezet fog az ember, gondolok itt az erősítésekre, aztán az nem történik meg. Jöttek ugyan fiatalok, de ők az ifjúsági csapat számára jelentettek erősítést. NBIII-ban az már nem megy, hogy szombaton meccset játszanak, én meg azt kell nézzem, hogy nehogy beleszaladjunk abba, hogy ne lépjük túl a három félidős szabályt vasárnap. 

Tudomásom szerint nyomós okod volt arra, hogy azóta nem vállaltál munkát. 

Voltak megkereséseim, az egyik kifejezetten megtisztelő volt, a kisvárdai akadémiától keresett meg Szentes Lázár 2 hónapja. Bekerültek az elit akadémiák közé, képben volt a kecskeméti munkámmal kapcsolatban, és szerette volna, ha segítek neki. Egy dolog volt, ami miatt nemet kellett mondanom, a feleségemnél 6 hónapja leukémiát diagnosztizáltak, onnantól kezdve minden egyes percben bent voltam a kórházban. Szerencsére jól van, itthon vagyunk, éppen most lett túl a steril 100 napon. Nem árulok el titkot azzal, hogy ez már a hatvani munkámra is erősen rányomta a bélyegét, nem tudtam teljesen odakoncentrálni már. Folyamatosan ingáztam a kórház, Hatvan és Kecskemét között. Most már készen állok a munkára, szeretnék újra a labdarúgásban dolgozni, az gyakorlatilag számomra teljesen mindegy, milyen osztályról beszélünk, csak legyen cél, megfelelő háttér. Ma már nincsenek nagy távolságok autóval. Nem vagyok az az edző, aki kopogtat, beszélgetések természetesen mindig vannak, remélem a jövőben is megtalál majd a futball. Azt azért sajnálom, hogy sokan vagyunk edzők Kecskeméten, akik itt nevelődtünk ki, de vidéken dolgozunk, vagy éppen nincs munkánk. Szerintem ha összeszámolnám ezeket az edzőket, igen komoly szakmaiságot képviselnénk, nemcsak az öregfiúknál, ahol viccesen fogalmazva, természeten mindent tudunk. 

Mivel kapcsolod ki magad? 

Főzéssel, emellett a futás természetesen továbbra is egy komoly hobbim. Sokat tevékenykedek a kertben is. 

Lacika fiad is futballozik, az ő pályáját mennyire igyekszel egyengetni? 

Próbálom magam egy kicsit háttérbe szorítani miatta. Volt egy mezőkövesdi kitérője, ahol nagyon sokat tudott a felnőtt csapatnál edzeni Kuttor Attila keze alatt. Megismerték, emellett egy olyan második csapatban játszott egy évig, ahol azért a figyelem középpontjában volt. Iszonyatosan sokat tanult szakmailag, fizikálisan, taktikailag is nagyon sokat fejlődött. Nagyon jó edzője volt Vitelki Zoltán személyében, aki most a DVSC trénere már. Laci a TF-re és az ELTE-re jelentkezett, az iskola miatt így Pest felé szeretné venni az irányt. Sokáig edzett Budafokon, de oda most nem férne be, így került végül Újpestre. Csak négy forduló ment le, de az eddigi visszajelzések jók, elégedettek vele. Járt egyébként a DEAC-nál is, ez a történet sem feltétlen lezárt a jövő szempontjából, mert ott is megjelölte az egyetemet. Óvatosan terelgetem az útját, de azért úgy vagyok vele, hogy tegye hozzá ő is magáét. Én vagyok a képviselője, mindenben igyekszem segíteni, a lényeg az, hogy csak a futballra koncentráljon, illetve a tanulásra. Nagyon rövid egy labdarúgó pályafutás, nagyjából 10 év, de lehet ebből csak néhány adatik meg olyan szinten, amiből meg lehet alapozni egy jövőt. Egy edzői, vagy vezetői pályafutás sokkal hosszabb, rengeteg lehetőség van, megtalálhatja az ember a számításait, hogy megmaradjon a futballban. 

(Nyitray András)