Barna Csaba és Barna Zsolt a kecskeméti labdarúgás ikonikus testvérpárosa, hiszen több időszakban is együtt futballoztak, nem mellesleg rengeteg éles derbit is megvívtak egymás ellen az NBI-től egészen a megyei bajnokságokig. Már a grundon, gyerekként sem számított a köztük lévő korkülönbség, később aztán csak nagyobb presztízse lett az egymás elleni derbiknek, de a lefújás után azonnal el tudták felejteni a vitás helyzeteket is. Szép emlékekről, csalódásokról, sorsfordító döntésekről is beszélgettünk velük. 

Öt év van köztetek Csaba javára, értelemszerűen te kezdtél el előbb focizni a családban. Hogyan indult? 

Barna Csaba: Nagyon szerettem focizni már gyerekként is, végül egy újsághirdetésre lett figyelmes anyukám 1980-ban, el is vitt egy edzésre Török tanár úrhoz. Rögtön le is igazoltak a KSC-be, ahol aztán sorban jöttek a meccsek, végül aztán jött utánam Zsolt is. 

Barna Zsolt: A szüleink dolgoztak, az öt év korkülönbség miatt nekem így mindig mennem kellett valahova, nem maradhattam egyedül a lakásban. Vonzott az, hogy Csabi is focizott, ez a miliő aztán magával is ragadott. 

Mennyit számított a korkülönbség? Rúgtátok ugyanúgy a „kicsit” is, vagy más elbírálásban részesült? 

Barna Csaba: Nem volt kivételezés, ugyanolyan elbírálásban részesült, ebből voltak is konfliktusok. Már kicsinek sem szeretett veszteni, nem is tudott. Hiába voltunk nagyobbak, mi is így voltunk ezzel, legtöbbször mi győztünk. Volt egy kis sírás meg nézeteltérés, de a következő meccsen már mindig nulláról indultunk, aztán nem is volt semmi gond. 

Mikor sikerült először túlszárnyalni a tesót? 

Barna Zsolt: Ilyen szerintem nem volt… 

Barna Csaba: Azért volt szerintem. 

Barna Zsolt: Fiatalon felkerültünk igazából a felnőtt csapatba. Később, inkább csapatszinten alakult ez ki, hogy le tudtam esetleg győzni, vagy ő engem, váltakozó volt ez. Amikor fociztunk egymás ellen, akkor maximum akkor nyerhettem, ha hagyta magát, mert ez a korkülönbség azért számottevő volt abban az időszakban. 

Idővel kirepültetek a KSC-ből, nyilván ez mindkettőtökre hatással volt. Merre kezdődött? 

Barna Csaba: 18 éves koromban kerültem felnőtt csapatba, de nem a KSC-nél, hanem kikerültem Izsákra egy megye I-es csapathoz. Ott ifiben és felnőttben is játszottam, pár év után aztán azért visszakerültem a KSC-hez az NBIII-ba, de a karrierem tulajdonképpen Izsákon kezdődött. Jó csapat volt, egy egész komoly rivalizálás alakult ki a Tiszakécskével és a Hartával. 

Barna Zsolt: Én folyamatosan jártam a meccseire. Amikor a KSC ifiben játszott, akkor NBIII-as volt a csapat. Szokás volt még ebben az időben, hogy az ifi a felnőtt előtt játszott. Neki is ki kellett mennie már a meccs előtt másfél órával eligazításra, engem vitt magával, végig néztem az ő meccsét, aztán kint maradtunk a felnőttön is. Nem is volt más választási lehetőségem. Később, amikor kikerült Izsákra, oda is rendszeresen kijártunk a családdal. Az a hangulat, ami az akkori megye I-ben uralkodott, az szerintem veri a mai NBII-es nézőszámot is. Magával ragadó volt. 

Egymás ellen, vagy együtt játszottatok először? 

Barna Csaba: KSC – KTE rangadó volt egymás ellen először, az biztos. 

Barna Zsolt: Igen, de ezt megelőzte az, hogy egy csapatban voltunk. Szerintem 1992-ben játszottunk először együtt, akkor kerültem fel a felnőtt csapatba. 

Barna Csaba: Én meg akkor kerültem haza Izsákról, de nem a KSC-hez, hanem a KTE-hez. Utána viszont négy meccs elteltével Polyák Öcsi bácsi engem Molnár Leventével együtt áthozott a KSC-hez, pont az egymás elleni rangadó előtt. Valami tartozás volt ennek oka, így „szabad rablással” átkerültünk, és egy két meccses eltiltás után játszhattunk is. Akkor kerültünk először egy csapatba. Rögtön egy KSC – KTE rangadóval kezdődött ez is. 

Barna Zsolt: Három évig játszottunk utána egymás mellett. 

Mennyire elemeztétek ki egymást, vagy a meccseket? 

Barna Zsolt: Nem volt jellemző. Csapatszinten viszont a KSC egy nagyon összetartó társaság volt akkor, divat volt meccs után együtt vacsorázni, elmenni közösen sörözni, nem széledtünk szét. Mindent csapatszinten is beszéltünk ki. Nagyon jó, fiatal, kecskeméti, legfőképp baráti társaság alakult ki. Egy háztartásban éltünk, így azért persze szóba került pár dolog, leginkább ő hívta fel a figyelmemet bizonyos dolgokra, mert azért némi tapasztalata neki már akkor volt. 

Az első egymás elleni meccs milyen élmény volt? 

Barna Csaba: Akkor engem újra leigazolt a KTE a KSC-ből, az első meccs aztán persze mi más is lehetett volna, mint egy KSC – KTE… Őszintén megmondom, nagyon fura volt, főleg úgy, hogy Zsolt ugye védő volt, én meg csatár. Addig mindig együtt, egy célért küzdöttünk, a váltással ez egyik pillanatról a másikra megszűnt. 

Barna Zsolt: Ez már nem a gyerekkori játék volt, ott is tétre ment minden, de ez már fokozattan igaz volt erre a helyzetre. Nekem azért volt nagy presztízse ennek a szituációnak, mert én KSC nevelés voltam, addig nem is játszottam sehol máshol, finoman szólva is gyűlöltem akkor a KTE-t… Voltak ellentétek, addigra már a KTE is beköltözött a Széktóiba. Én mai napig otthonomnak gondolom ezt a pályát, nem igazán tetszett, hogy más is beférkőzik a stadionba, meg azokba az öltözőkbe, ahol én is megfordultam. Másrészt fura helyzetben jutottunk mi fel az NBII-be, mert Polyák Öcsi bácsi egyik nap bejött, hogy gyerekek, akkor holnaptól NBII van, megvettük a Baja jogát. Nem is tudtunk felkészülni nagyon arra az osztályra, ki is estünk, de visszalépések miatt végül bennmaradtunk. Ez a meccs is az ő sikerükkel ért véget, a „milános” mezben nem volt sikerünk. Talán gólt is fejeltél, ugye? 

Barna Csaba: Az elsőt rúgtam én. 

Barna Zsolt: Furcsa, de felemelő érzés volt, sokan kijöttek miattunk is. Rengeteg nézőt mozgatott meg az a rangadó. 

Mennyi egymás elleni meccsetek volt egyébként karrieretek során? 

Barna Csaba: Hú… Volt NBI-ben, NBII-ben, megye I-ben, szerintem nem is tudjuk összeszámolni, annyira sok. 

Barna Zsolt: Idővel azért megszoktuk ezt a helyzetet, nem vettük már fel annyira. Mindketten szerettünk persze nyerni… 

Volt olyan alkalom, amikor családi vita is kialakult ebből? 

Barna Zsolt: Volt bizony. Egyszer egy nagyon éles vita alakult ki egy Tiszakécske – KTE meccsen. Talán 3-0-ra mi nyertünk akkor. Abban az évben lettünk bajnokok az NBII-ben, de a KTE-nek is jó csapata volt. Nagy presztízsű meccs volt, ott a pályán olyan konfliktusok voltak, hogy azok már majdnem tettlegességig fajultak. Nagyon befolyásolták volna a játékvezetőt egy tizenegyes szituációban, én védelmére keltem egy csapattársamnak. Az ellenfélből Lázár Mátyás színészkedett, fogtuk utána, aztán „fejre állítottuk…” (nagy nevetés mindkét részről – a szerk.) 

Ahogy lefújták a meccset, „nullázódott” is minden, ahogy gyerekkorotokban, vagy azért el kellett telnie pár napnak, mielőtt újra beszéltetek? 

Barna Csaba: Szinte a lefújás pillanatában vége lett ezeknek az összezördüléseknek. Meccs közben ezek megvoltak, utána már nem. 

Barna Zsolt: Azon volt inkább vita, hogy mi lett volna akkor, ha egyes szituációkat befújnak, ha mi nem győzködtük volna a játékvezetőt, ha ők nem próbálják ugyanezt, de ezen túl semmi konfliktus nem volt. 

A csúcs mindkettőtök számára az NBI. volt, egy-egy évet futballozhattatok a legmagasabb osztályban. Feltételezem emiatt maradt bennetek hiányérzet, jól sejtem? 

Barna Csaba: Egyértelműen a BVSC volt számomra a legmagasabb szint, de az egy keserű emlék, mert egy achilles-szakadás miatt fél évet ki kellett hagynom abból az egy szezonból is. Amilyen jól indult ott számomra a beilleszkedés és a kezdet, utána annyira rosszul folytatódott. Nem tudtam már bekerülni a csapatba, csak nagyon kevésszer, nem jöttem formába se, így csak egy évig tartott ez az NBI-es kaland. Az a BVSC hatodik helyen zárt az NBI-ben, Magyar Kupa ezüstérmes lett. Mivel az MTK nyerte a bajnokságot is, így a KEK-ben is pályára léphettem utána a spanyol Betis ellen, ami örök emlék. Akkor azért olyan futballisták játszottak a BVSC-ben, mint Bükszegi Zoli, Dragóner Attila, a két kapusunk Koszta Jani és Végh Zoli volt, Rósa Dini, Simon Tibi is akkor már ott volt. Fiatal és jó csapat volt, de innen végül hazatértem utána Kecskemétre az említett okok miatt. 

Barna Zsolt: Én akkor kerültem oda Tiszakécskére, amikor büntetőkkel elbukták az osztályozót a Pécs ellen, így maradt a klub az NBII-ben. Akkor rögtön bajnokságot nyertünk, feljutottunk, az a két év egy felemelő érzés volt a kiesés ellenére is. Török Laci, Nagy Zsolti, Balla Misi is elmondta, hogy kicsit amatőr körülmények voltak akkor még ahhoz, hogy megragadjunk, de így sem kellett volna sok hozzá. Ki tudja, akkor milyen pályafutásunk lett volna, de az a véleményem, hogy abból a csapatból mindenki többre hivatott volt. A lehetőségeink akkor korlátozva voltak, de nekem is volt egy olyan döntésem az utánpótlás válogatottnál, ami utólag rossznak bizonyult valószínűleg, mehettem volna Svájcba is, de nem akartam otthagyni a csapatot, mert jól éreztem magam, jó társaságba kerültem. A kiesés után fél évet még maradtam, de utána én is visszajöttem Kecskemétre. Egy rövid halasi kitérővel itt is futballoztam 2007-ig. 

Milyen emlékeket őriztek ezekről az újabb közös évekről? 

Barna Csaba: Elég pénz soha nem volt… 

Barna Zsolt: Jámbor János idejében a pénzügyi helyzet rendben volt, de amikor meg a Kiprich-féle csapat összeállt egy jó kerettel, akkor végül pont lelépett. Pont akkor, amikor minden klappolt. 

2001-ben nagyon közel jártatok ti is ahhoz, hogy Kecskemétnek NBI-es csapata legyen, végül a hajrában maradtatok le róla. Mennyire élénk emlék ez? 

Barna Csaba: A BKV Előre nyerte akkor a bajnokságot, az utolsó előtti fordulóban meg kellett volna vernünk a Csepelt, akkor még jó sanszunk lett volna a bajnoki címre. Én azon a meccsen pont sérült voltam, a lelátóról néztem, kikaptunk, így elúszott az esély. A Debrecen lett volna az NBI-ből a kieső, próbálkoztak volna kiharcolni egy osztályozót legalább ellenük, miután a BKV nem ment fel, de végül a szövetség úgy döntött, hogy marad a Debrecen az NBI-ben. Ez mindig fájó marad számunkra, hogy nem lehettünk Kecskeméten NBI-es játékosok. Ahogy Zsolt, úgy én is mindig imádtam itt futballozni. Voltak kanyarok a pályafutásunkban, de pont azért sem tudtuk szerintem kihozni magunkból a maximumot, mert mindig szerettünk itt futballozni. KSC nevelés vagyok, de nekem a Széktói Stadion volt tulajdonképpen az otthonom, mindegy volt számomra, hogy KTE, KFC, vagy KSC a klub neve. Nagyon fáj, hogy nem tudtunk akkor feljutni. 

Bőven 40 környékén is futballoztatok még, a megyei labdarúgásban elég komoly nyomot hagytatok magatok után a „levezetés” időszakában is. Mikor hagytátok abba? 

Barna Csaba: Én 44 éves koromban. 

Barna Zsolt: Talán 40 lehettem. 

Hiányzik a játék? 

Barna Zsolt: Sajnos én már nem tudok futballozni… Tavaly májusban egy masszőr úgy kicsavarta a térdem, hogy már a séta is nehezemre esik. Volt 14 műtétem is, úgyhogy nekem már csak a kerékpározás és a séta maradt meg, mint mozgás. Most különösen azért fáj ez, mert Berki Zoli és Kovrig Ákos elkezdték ugye nem is oly rég szervezni az öregfiúkat, eleinte még én is játszottam. Én mindig időt tudok szakítani ezekre a programokra, meg úgy veszem észre, hogy hangulatfelelősként számítanak is rám, de jó lenne beszállni, nemcsak „edzőként” ott lenni. 

Barna Csaba: A szituáció sajnos ugyanaz, én is rengeteg sérülésen mentem keresztül. Két éve még az öregfiúkban tudtam játszani a csarnokban, de nekem meg gerincproblémáim vannak, így teljesen abba kellett hagynom a labdás sportokat. Hobbi szinten teniszeztem, pingpongoztam, futottam, de most már csak az úszás megy, pici kocogással. A foci már csak TV-n keresztül maradt meg. 

Sose gondolkodtatok abban, hogy valahogy a futball közelében maradjatok? 

Barna Zsolt: Én igen, de annyi anyagi veszteség ért játékosként, hogy az elvette a kedvem, nem mellesleg az én habitusommal szerintem nem sok sót ettem volna meg egyik csapatnál se… 

Nagyon örülök, hogy ezt a habitus-témát felhoztad, azért emlékeim fiatal koromból nekem is vannak Kecskemét meccsekről az eksztázisban játszó Barna Zsoltról. Ahogy így beszélgetünk, látszik is rajtatok azért ilyen formán egy elég markáns különbség… 

Barna Csaba: Abszolút belement mindenbe, ez ugye abból is fakadt, hogy védő volt. Én inkább elszámoltam tízig, meg átgondoltam a dolgokat, Zsolt viszont sokkal vehemensebb volt a pályán. 

Érzékeltethetjük ezt példával? 

Barna Zsolt: Sok ilyen van, de most pont eszembe is jutott egy sztori, amikor Százhalombattán volt még meccsünk az NBII-ben. Két fiatal védővel voltam hátul, akik éppen még a szárnyukat bontogatták. Ki kellett őket próbálni, de a mentalitásuk és a tudásuk nem igazán indokolta, hogy csapatba legyenek. Az első pár perc után el is kezdtem szidni őket. A százhalombattai csatárok egymásra néztek, aztán mondta az egyik a másiknak, hogy „B.meg, ha ez a sajátjaival így beszél, akkor mit csinál ez velünk ezután?”. Ezt nem bírtam elviselni soha, ezt a nyámnyila, lélektelen hozzáállást, az akaratgyenge futballt. Nem a tudás hiányával volt nekem ilyenkor problémám, azt nem tudtam elviselni, ha valaki nem akar, vagy ilyen tedd ki hadd hűljön módon úgy volt vele, hogy majd az idős játékos odateszi magát, megnyeri nekünk a meccset, beteszi a zsebünkbe a pénzt. Nekem is, Csabának is mindenért meg kellett küzdenünk, ha valamit alánk tettek, azzal soha nem éltünk vissza, mindig többet szerettünk volna elérni.

Említetted az előbb az anyagi veszteségeket, mire céloztál? 

Barna Zsolt: Anyagilag sose voltunk mi igazán megbecsülve, szokták mondani ugye, hogy a saját hazájában senki nem lehet próféta. Na, ezt mi nagyon megtapasztaltuk… Mindig jóval kevesebb jutott nekünk anyagilag, másoknak olyan premizálási rendszert is kitaláltak, hogy egy meccset elég volt megnyernie ahhoz, hogy megkapja a mi havi fizetésünket, gondolok itt például a rengeteg pesti játékosra, akiket idehoztak. Voltak ebből is konfliktusok, kiderültek dolgok, ez abszolút nem volt csapatépítő jellegű. Rengeteg sztorit mesélhetnék, de nem lenne illendő itt ezeket előhúzni, mert nincs itt velünk a másik fél, aki megcáfolná, vagy megvédené magát. 

Milyen futball élményekre emlékeztek vissza legszívesebben a karrieretekből? 

Barna Zsolt: Nekem a kécskei két év mindenképpen emlékezetes, a jó közösség, a rengeteg néző, az esti meccsek hangulata. NBI-ben is mindig telt ház volt, a szurkolók a tenyerükön hordoztak minket. Én azt a két évet mondanám. Játszhattam az utánpótlás válogatott egy Eb-selejtezőn is, egyedüli másodosztályú játékosként voltam a keretben. Kikaptunk ugyan 4-1-re, de az újság szerint én jól teljesítettem. 

Bocsánat, hogy megállítalak, de szintén korábban említetted, hogy volt egy rossz döntésed a válogatott kapcsán. Mi volt az? 

Barna Zsolt: Azt szoktam mondani, hogy a futballal kapcsolatban nekem ott eldőlt a sorsom. Az akkori szövetségi edző a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb játékossal akarta a csomagjait hordatni, ez én lettem volna. Erre én annyit mondtam, hogy nem ezért vagyok itt. Mondanom sem kell, onnantól kezdve nem is kaptam meghívást. Dárdai Pali és Király Gabi milliárdosok lettek, én meg csóró maradtam, talán egy ilyen rossz döntés miatt… Engem ott kiemeltek, hogy jól játszottam, Dárdait egy hónap múlva elvitte a Hertha, Király Gabit fél évre rá talán. 

Megbántad? 

Barna Zsolt: Sose mondtam ilyet utólag, nekem ott az volt a döntésem. Abban a pillanatban azt éreztem helyesnek, hogy a sarkamra álljak. 

Visszatérve a szép emlékekhez, neked mi marad meg Csaba? 

Barna Csaba: Nem tudnék kiemelni meccset, bár… Sikerült nagyon sok gólt szereznem, minden osztályban, csak az NBI-ben nem jött össze, pedig nagyon szerettem volna. Ha mégis mondani kéne egy meccset, akkor egyébként egy olyat mondanék, amin nem is rúgtam gólt. A KTE-vel a Diósgyőrt fogadtuk, sikerült 1-0-ra nyernünk 10 ezer néző előtt. Mi akkor feljutók voltunk, ők a bajnoki címért mentek, így is nyerni tudtunk. Az a miliő, az a hangulat mindig első helyen lesz nálam. 

(Nyitray András)

Vélemény, hozzászólás?