Kényszerű okok miatt, igen fiatalon kellett befejeznie a vízilabdát Jánosi Istvánnak, akit bár sokfelé sodort az élet, sosem szakadt el kedvenc sportágától. Jelenleg szakosztályvezetőként dolgozik a KESI kötelékében, az utánpótlásban. 

Jól sejtem, hogy azért nem rögtön a medencébe vezetett az utad gyerekként? 

Én nem büszkélkedhetek azzal, hogy nagyon komoly sportcsaládból származom, illetve ez csak félig igaz. Édesapám aktívan sportolt, de több sportágban is kipróbálta magát, neki a labdarúgás vált a fő csapásiránnyá, különböző szinteken játszott is. Édesanyám csak iskolai szinten röplabdázott, tehát nem voltunk a klasszikus értelemben vett sportcsalád, de a sport iránti szeretet megvolt. Öcsémmel szerették is volna megszerettetni velünk a mozgást, mindenféle kísérlet volt, lakótelepi gyerekként végül mi is reggeltől estig fociztunk a többi sráccal. 

Miért nem ezen a vonalon ragadtál meg? 

Apámnak jó rálátása volt arra, hogy ez azért nem feltétlen az én világom. Akkor jött egy fordulópont, amikor mint minden gyerek életében, nekem is eljött az úszás oktatás ideje. Apám is próbálkozott már ezzel, de kevés sikerrel, végül Valkay Ferenc volt az, aki elhívott 10 évesen vízilabdázni. Onnantól datálható az, hogy én elkezdtem ezt a sportágat, bár őszintén el kell mondjam, az első két év nekem a vízben gyötrelmes volt. Vékony, cingár gyerek voltam, reszkettem a vízben, teljesen átfagytam, nem is igazán szerettem ezt az egészet. Apámnak ugyanakkor hatalmas hálával tartozom a mai napig, mert kellő atyai határozottsággal terelgetett az utamon ekkor is, nem engedte, hogy feladjam. Utána szinte egycsapásra fordult át minden, miután már egyre otthonosabban mozogtam, onnantól elválaszthatatlan lett tőlem a vízilabda. 

Mezőnyben kezdtél, de kapus lettél végül. Ez mindig érdekes téma, hogy miként köt ki valaki ott. Nálad miért alakult ez így? 

Akkoriban nagyobb volt az átjárás, sok olyan úszó nyergelt át a vízilabdára, akik sokkal komolyabb tudással rendelkeztek, megkapták az alapokat, ami nekem hiányzott. A lassabban úszó gyerekek közé tartoztam, viszont egy későbbi edzőm észrevette, hogy nagyon jó a lábtempóm. Így kötöttem ki a kapuban, gyakorlatilag egy-két év mezőnyjáték után. 

Könnyedén ráálltál a váltásra? 

Érdekes dolog ez, egyszer Gergely István olimpiai bajnok kapust kérdezték meg egy edzői fórumon, hogyan is válasszunk kapust. Erre ő csak annyit mondott, hogy az álljon be, akinek van kedve. Engem azért nem volt nehéz meggyőzni, mert magam is észrevettem, hogy sokkal kevésbé fárasztó magamat a vízen fenntartani. Ráadásul a dinamikus lábtempóm is sokkal jobb volt, gyerekfejjel is fel tudtam mérni, hogy ott több keresnivalóm lehet. Ez így is lett, jól éreztem magam a kapuban. 

Kényszerűségből, gerincproblémák miatt nagyon fiatalon be kellett fejezned a vízilabdát. Maradt benned hiányérzet, kifuthatott volna egy szebb karrier? 

Szokták mondani, hogy aki Magyarországon lemegy vízilabdázni, az olimpiai bajnok akar lenni. Ez így is van, a nagy példaképek ott állnak az ifjú palánták előtt. Reálisan látva azért utólag mindenki visszakerül két lábbal a földre. Többé-kevésbé azt láttam, hogyha minden jól alakul, akkor talán egy közepes OB1-es csapatban lehettem volna kerettag, de inkább OB1 B-ben. Én az a típus voltam, aki a munkájával és a szorgalmával próbált meg eredményt elérni. Elsőéves ifiként már lejártam az OB1-es csapat edzéseire, így előfordult az is, hogy heti 10 edzésem volt. Jól is ment a védés, de az is tény, hogy már a fiatalabb korosztályokból is kikerültek olyan kapusok, akik tehetségesek voltak, alkatilag is előttem jártak, még jobb lábtempójuk volt. Szépen lassan a helyére került a dolog, hogy maximum a helyi csapat keretébe odaférhetek, de onnan tovább már nem. Pár meccsem volt is az OB1/B-ben, ez valóban azzal ért véget, hogy kialakult egy gerincprobléma egy más típusú megerőltetéstől, az operáció után abba is kellett hagynom a vízilabdát. 

Vízilabdás berkekben nem számít kuriózumnak, hogy valaki diplomát, akár diplomákat szerez. Nem lógsz ki a sorból egy kicsit sem, a tanulmányaidra mennyire volt hatással a sportág? 

Valóban, ez egy értelmiségi sportág úgymond, egyfajta elvárásoknak is meg kell felelnie egy játékosnak. Az mindig benne volt, hogy tovább fogok tanulni. Középiskolás koromban az irány még nem volt meg, végül a legkönnyebb megoldást választottam relatíve a Tanítóképző Főiskolával helyben. El is végeztem, így lettem diplomás ember. A pályán is mozogtam, de nagyobb ambícióim voltak, így jött aztán az államigazgatási főiskola, a pénzügy és számvitel, gazdasági ismereteket is szereztem, illetve végül csak a érdeklődésem kielégítésére szereztem meg Pécsen a politológus diplomát. Elkezdtem a jogot is, de alpolgármesterségem időszakában kénytelen voltam abbahagyni, mert egyszerűen már nem fért bele az időmbe. 

Ebbe a válaszba rengeteg korszakát bele is sűrítetted életednek, hogy tudott megmaradni a vízilabda ennyi minden mellett? 

Amikor abbahagytam, akkor én 1990-től egészen 1995-ig edzősködtem. Akkor még ott álltam a parton, pedagógus voltam, úszást oktattam, ez így nagyon kényelmes volt. Már főiskolásként megnyílt az út, hogy a közigazgatásban helyezkedjek el, kevesebb időm maradt az edzői munkára, így utána kicsit eltávolodtam a medencétől. Sokfelé sodort az élet, de az érdeklődésem sose szűnt meg, ha tehettem, ugyanúgy jártam a meccsekre, néztem a közvetítéseket. Akkor kerültem újra szorosabb kapcsolatba a vízilabdával, amikor már alpolgármesterségem idején jutott el oda a csapat, hogy megcélozhassa a legmagasabb osztályt a 2000-es évek elején. Igyekeztem segíteni a sportág kecskeméti fejlődését, illetve egy ideig tiszteletbeli elnöke is voltam a klubnak. Másrészt 2000-ben nyert 24 év után újra olimpiát a felnőtt válogatott. Akkor hihetetlen népszerűségnek örvendett az a csapat, a vízilabda hirtelen nagyon népszerű lett. Ezt akartuk meglovagolni az OB1-gyel, ennek a folyamatnak volt része az is, hogy a válogatottat bemutató meccsekre csaljuk le Kecskemétre. Ebben nagy részem volt, jól is érezte magát itt a csapat, jó kapcsolat alakult ki. Annyira kézenfekvő volt a város közelsége, annyira jók voltak a körülmények, hogy utána több nívós eseményt tudtunk idehozni. A csúcspont talán egy magyar – olasz mérkőzés volt. Eszméletlen tömeg jött össze az uszodában, se előtte, se utána nem volt ilyenre példa. Utána a Hírös Sport Nonprofit Kft. ügyvezetőjeként szakmai kapcsolatban voltam a szakosztállyal, de gyakorlatilag mindig megvolt ez a kapocs, egészen addig, mígnem újra edző lettem. 

Gyakorlatilag belülről és kívülről is minden pozícióban dolgoztál a vízilabdában, illetve igyekezted segíteni a sportág helyi fejlődését. Mi volt ennek a legnehezebb része? 

Amikor az OB1-es csapatot próbáltuk létrehozni, működtetni, majd a végén már életben tartani, küzdeni azért, hogy legyen létjogosultsága a vízilabdának Kecskeméten. Picit már akkor is úgy éreztem, hogy a vízilabda egy mostohagyermek, nem tudott úgy gyökeret ereszteni helyben, ahogy például Szentesen, Szegeden, vagy éppen Szolnokon. Sziszifuszi küzdelem, inkább szélmalomharc jellemezte már a folyamat végét, hogy megküzdjünk a működéshez szükséges támogatásért. Sikerült, de nagyon embertpróbáló feladat volt, végül nem is tudtuk azt a háttérrendszert megteremteni, ami kellett volna egy stabilan működő, élvonalbeli klubhoz hosszútávon. Ennek is volt ugyanakkor szép oldala, hiszen mégis egy OB1-es csapat szekerét toltuk a vízilabda aranykorszakában. A Kecskeméten rendezett meccseken nagyon sok néző volt, a korszak kiemelkedő csapata, a Honvéd ellen például zsúfolásig megtelt az uszoda. 

Szakosztályvezetőként és edzőként a KESI kötelékében dolgozol most a helyi vízilabdáért. Hogyan látod a helyi utánpótlás jövőjét? 

Szerencsének mondhatja magát az a szakosztály, mely az itt felépült struktúrában dolgozhat. Abszolút nyugodt hátteret biztosít a Kecskeméti Junior Sport Nonprofit Kft., rendezettek a körülmények, nyugodtan dolgozhatunk. A Kecskeméti Fürdő infrastrukturálisan biztosítja a minőségi munkához szükséges hátteret, ez kiegészült azzal, hogy a strand 50 méteres medencéje is megújult. Lehet ott is edzéseket tartani már. Ehhez még jön pluszban a TAO, ezzel, illetve a sportiskola révén biztosított az anyagi háttér is. A feltételrendszer tehát minden igényt kielégít. Szerencsére az érdeklődés sem csappant meg a vízilabda iránt. Kezdetben volt egy kis problémánk azzal, hogy nincs felnőtt csapat, látszott az, hogy serdülő és ifi kortól fogytunk. Ez a piramis most már inkább oszloppá formálódik, egyre nagyobb létszámú csapataink vannak, megvan a megtartó erő, ami biztató. Vannak olyan évfolyamok, ahol egy edző már nem is tudja kezelni a létszámot, illetve a felősházi csapataink is szép eredményeket érnek el. A 2004-es, a 2006-os, a 2007-es korosztály kifejezetten ígéretes. Megvan a stabil bázis, a merítési lehetőség is, tudjuk táplálni a nagyobbakat a kisebb korosztályokból. Emellett mindig vannak kiugró tehetségek. Nekünk az is az egyik célkitűzésünk nevelő klubként, hogy minél több tehetség fussa ki magát akár nagy klubokban, még ha természetesen szomorúak is vagyunk, hogy elhagynak minket. Ez is a munkánk dicsérete, de ehhez az is kell, hogy az edzőkollégáim mind olyan ismeretekkel rendelkeznek, amivel komoly szakmai munkát tudunk végezni az ifjúsági korosztályig bezárólag. Jó a struktúra, mindenki olyan korosztállyal tud foglalkozni, ami neki testhezálló. Lekopogom, az utóbbi három évben kialakult egy jól működő rendszer, aminek a jövője is biztosított. 

Említetted, hogy jelenleg nincs felnőtt csapat. Hiányzik ez a kifutási lehetőség? 

Egy településen belül egy sportág megítélését általában a felnőtt csapat határozza meg. Ha lenne egy OB1-es felnőtt csapat, mely a legjobbakat fogadhatja, az nyilván egy óriási ugrás lenne. Ne szaladjunk persze ennyire előre, hacsak egy OB1/B-s csapat lenne, már az is tudna egy jó jövőképet adni, hiszen egy kiöregedő ifjúsági játékos számára akár ugródeszka is lehetne az OB1 felé. A sportiskolának nincs lehetősége ezen a fronton lépéseket tennie, nem is feladata, hiszen 18 éves korig foglalkozunk utánpótlás neveléssel, ez jó is, hogy így van. Nagyon nehéz arra választ adni, hogyan lehetne ezt a nulláról felépíteni, a bölcsek kövét hordanám a zsebemben, ha erre tudnám a megoldást. Van egy OB2-es csapat a városban, de ez kvázi egy öregfiúk csapat. Ez lehetne egy bázis, hogy felépüljön valami, de ez már szponzori szándék kérdése. Nehéz feladat, mert olyan szintről kellene elkezdeni építkezni, melyre nehezen kapná fel a fejét a kecskeméti közönség. Már az is öröm lenne számunkra, de jelenlegi szabályozás szerint erre nincs lehetőség, hogyha az ifi játékosok kettős igazolással játszhatnának ebben a csapatban, már az is egy megtartó erő lehetne. 

(Nyitray András | kesport.hu)

Vélemény, hozzászólás?