Azok után, hogy az előző héten E. Kovács Jánossal, az ikonikus kecskeméti judóssal készítettünk interjút, most bátyját, E. Kovács Károlyt is felkerestük. A két testvér óriási hatással volt egymásra, egymást motiválva kerültek feljebb és feljebb a ranglétrán. Erről E. Kovács Károly is mesélt, de múltidéző interjúnkban még szó esett a kezdetekről, a pályafutásáról, arról, hogy hogyan és miként maradt le balszerencsés módon az olimpiáról és egy világbajnokságról, valamint a mindennapjairól is szó esett.

Labdajátékokat, esetleg más sportágakat kipróbált-e kiskorában, vagy rögtön a küzdősportok felé vette az irányt?

17 évesen végeztem el Fülöpszálláson a szakiskolát, ekkor jött az életembe a küzdősport. Voltak pillanatok, amikor gyerekkori barátainkkal fociztunk, az iskolában a kézilabdacsapatnak is a tagja voltam, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs gömbérzékem. Az őszintét megvallva, mi az öcsémmel mindig birkóztunk, ütöttük, vertük egymást, adott volt tehát, hogy mindketten a küzdősportokat válasszuk.

Birkózással kezdte Ön is, csak úgy, mint az öccse. 

17 évesen az ember már ott van közel az ifiválogatottsághoz, én azonban csak akkor, tehát elég későn kezdtem el birkózni. Jó pár évvel le voltam maradva a többiekhez képest, főleg technikailag. Bár igaz, a kondicionális edzettséggel nem volt bajom, hiszen minden nap öt kilométert gyalogoltunk az iskolába. Egy nap a Kerekegyházi út mentén a szőlőben dolgoztunk, amikor Kovács Sanyi bácsi – akit nem véletlenül hívtak vándoredzőnek – arra cammogott, és ő kérdezte meg tőlünk, hogy nem volna-e kedvünk birkózni. Az öcsém elkezdte, majd engem is bevontak. Eleinte még Kunszentmiklósra is átjártunk Faragó Józsi barátommal, és volt olyan, hogy lekéstük a hazafelé tartó buszt, így a hidegben hazáig húsz kilométeren át futottunk edzés után. Másfél év birkózás után a legjobbak közé kerültem, ifi magyar bajokságon érmet is szereztem.

És időközben elkezdett judozni is. Miért?

Miután Kovács Sándor edzőt követve Kecskemétre kerültünk, az egyik hétvégén Varga Bandi bácsi elkért a judósokhoz egy csapatbajnokságra. Annyira megtetszett nekem az a társaság, hogy ott ragadtam, jobban éreztem magam ott. Egy időben egyszerre a birkózó és a cselgáncs versenyeken is részt vettem, de végül utóbbi mellett döntöttem, főleg azért, mert a katonaságom idején a Budapesti Honvéd judo szakosztálya hívott be. Nem bántam meg, hogy sportágat váltottam, ám Kovács Sanyi bácsi – Isten nyugosztalja – soha nem tudta nekem megbocsátani a birkózás iránti hűtlenségemet.

Miért nem maradt a fővárosban?

Nagyon jól éreztem magam a Honvédnál, bejártuk a fél világot nemzetközi versenyek miatt, de soha nem tudtam volna Pesten maradni. Hiába marasztaltak, hiába keresett meg minden nagy klub, én csak azt tudtam nekik mondani, hogy ne haragudjanak, de én kecskeméti gyerek vagyok. Visszahúzott a szívem a hírös városba, és a leszerelés után azonnal robogtam haza. Kiskoromtól kezdve szerettem Kecskemétet, hamar a szívembe zártam a várost. Nagyapám mindig ezt a nótát énekelte nekem: „Hírös város az Alföldön Kecskemét, aki legény, onnan hozzon menyecskét, tenyeréből édes mézzel etesse.” 1972 őszén költöztünk Kecskemétre, először Úrihegyben, majd Helvécián szállásoltak el bennünket.

Testvére, János a kesport.hu-n nemrégiben megjelent múltidéző interjújában úgy fogalmazott, hogy nagyon motiváló volt számára, mikor Ön ellen küzdhetett. Hogyan élte meg ezeket a testvérharcokat és azokat a momentumokat, amikor az öccsével edzett?

Hát igen, köztünk mindig forrott a levegő, de persze a határokat sosem léptük át. Neveket nem említenék, de voltak olyan testvérpárok, akik tényleg vérre menő csatákat vívtak egymással, mi azért nem ilyenek voltunk. Egészséges rivalizálás volt köztünk, többször döntőztünk is egymás ellen. Sosem volt bennünk az érzés, hogy vigyázni kell a másikra, mert testvérek vagyunk, sőt, mindig egymásnak ugrottunk, de így fejlődtünk. Volt olyan pillanat is, amikor az edzőteremben mindenki megállt, a levegő is megfagyott és mindenki azt figyelte, hogy a két testvér micsoda ádáz csatát vív egymással.

Mi volt a legnagyobb eredménye pályafutása során és mire a legbüszkébb?

Manapság a nemzetközi versenyeket úgy hívják, hogy Grand Prix, akkoriban még nem ez volt a neve, de én ilyen külföldi versenyeket nyertem Németországban, Lengyelországban, és több helyen. A Hungária Kupán második lettem úgy, hogy az akkori legnagyobb ellenfelem, dr. Szepesi István ellen három másodperccel a vége előtt megintettek valamiért, de nagy eredmény volt az ezüst is.

Nemzetközi szinten is szép eredményeket ért el, ám mégsincs Eb- és vb érme. Erre milyen emlékekkel gondol vissza? 

Sajnos az Európa-bajnoki és a világbajnoki áttörés sosem sikerült. Több olyan ismert versenyzőt vertem meg egyéb versenyeken, akik olimpiai döntősök, világbajnoki érmesek voltak, ám világeseményen ez nem jött össze. Volt olyan eset is, amikor sérülés miatt nem jutottam ki a világbajnokságra. A világesemény előtt ugyanis magyar bajnoki versenyen indultam el, és a döntőbe jutásért vívott meccsen az ellenfelem szétszabdalta egy szabálytalan technikával a bal térdemet. Műteni is kellett, és elúszott a vb-n való indulásom lehetősége, ezt rettentően sajnáltam.

A Hollandiában rendezett világbajnokságon azonban ott volt, ám ekkor is a balszerencse játszotta számára a főszerepet. 

Igen, a Maastrichtban rendezett vb-n 1981-ben az elődöntőbe jutásért vívott harcban, miután láttam, hogy lejárt az idő, megálltam. Győzelemre álltam, de az ellenfelem, a kubai fiú ráugrott a bokámra, már időn túl. A bokaízületem úgy megsérült, hogy nem tudtam továbblépni a legjobb négy közé, így nem tudtam szőnyegre lépni azon a meccsen, amelynek tétje már a vb döntőbe jutás volt.

Centik választották el attól is, hogy nem indulthatott 1980-ban az olimpián. Igazságtalannak tartja azt a döntést?

Az olimpiára majdnem kijutottam, hiszen ugyanolyan pontszámmal álltam, mint Szepesi Pista, de végül rá esett a választás, őt küldték Moszkvába. A kecskeméti sajtó nagyon sokat foglalkozott annak idején azzal, hogy vajon ott lehet-e E. Kovács Károly a moszkvai olimpián, végül nem lehettem ott… Sajnos akkoriban elterjedt volt a főváros-vidék rivalizációjának jelensége. Igazságtalannak gondolom a döntést, hogy nem engem küldtek az olimpiára, de mára már nem bánkódom ezen. A testvéremmel bárkit meg tudtunk verni a világban, azt nem mondom, hogy bárkitől ki tudtunk kapni, de a balszerencse végig jellemezte a karrieremet. Ilyen az élet, el kell ezt fogadni, ennek ellenére csodálatos élményekkel gondolok vissza arra a 16 profi évemre a sportágban.

Melyik volt a kedvenc versenyhelyszín, ahol küzdhetett?

Az egész világot bejárhattam a sportnak köszönhetően. Európában szinte mindenhol voltunk, részt vettem többek között Amerikában és Ázsiában is versenyeken. Mongóliában bajnok is lettem, Kubában fantasztikus érzés volt versenyezni, és bár Japánban nem úgy sikerült a megmérettetésem, ahogy azt elterveztem, de maga az ország már akkoriban is – 1978-ban jártam ott – csoda volt. Szerettem Olaszországot és Hollandiát is, utóbbi versenyhelyszínen megvertem egy majdnem két és fél méter magas, későbbi Európa-bajnok versenyzőt, mondhatni Dávid legyőzte Góliátot.

Mennyire volt nehéz abbahagyni a profi pályafutást?

1988-ban kaptam egy szomorú levelet a helvéciai gazdaságtól. Karácsony előtt jött a hír, hogy megköszönik a szép eredményeket, de sajnos a sportmunkatársi állásomat nem tudják tovább fenntartani nekem. Nem volt választásom, vissza kellett mennem dolgozni, hiszen ekkor már nős ember és apa voltam. Elmentem vagont pakolni, ott lehetett a legjobban keresni. Nem sokkal később még részt vettem egy versenyen, ahol megvertem a feltörekvő ifjúságot, Csősz Imrét, aki később olimpiai harmadik lett. Szépen búcsúztam el a sportágtól, a sérülések miatt is inkább úgy döntöttem, hogy többet nem versenyzek, így kezdődhettek a dolgos hétköznapok, később vállalkozást alapítottunk.

Milyen vállalkozásba kezdtek?

1989-ben építkezni kezdünk a Margaréta Otthonhoz közel. Kitaláltam, hogy legyen egy kisboltunk, ahol többek között palackozott italokat árultunk. Ezt követően az akkori legnagyobb dohánykereskedőnél dolgoztam hat évet, majd a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy nagyobb vállalkozás kell nekünk. A Matkói úton nyitottunk egy dohány-és italnagykert. Reggeltől estig ott dolgoztunk.

Ez máig kitölti a mindennapjait?

Jelenleg díszborokat és kristályokat forgalmazunk, illetve időnként olasz, belga bonbonokat, csokoládékat árulunk. Van egy kiszállítókocsim, amivel a sógorom jár. Én inkább már itthon töltöm a mindennapjaimat – természetesen Kecskeméten élünk még mindig – van egy nagy kertünk és ott dolgozunk.

(Vizi Zalán | kesport.hu)