Szávay Ágnes Soltvadkerten töltötte gyermekkorát, ott ismerkedett meg a tenisszel, majd később Kecskemétre járt be, ahol éveken keresztül az Ujhidy Tenisziskolában edzett, nap mint nap. A teniszkedvelő nagyközönségnek aligha kell őt bemutatni, hiszen már juniorként nyert Wimbledonban és a Roland Garroson, később a felnőtt mezőnyben is kimagasló eredményeket ért el, Magyarország legjobb női sportolójának választották, illetve két olimpián is indulhatott. Talán még azt is sokan tudják, hogy több sérülés kísérte végig a pályafutását, azonban az már nem biztos, hogy olyan köztudott, hogy – részben a sérülések miatt is – lelkileg egy idő után nem bírta a profi életet, nem szerette már a teniszt, és szinte „pezsgőt bontott” mikor kiderült, törött a csigolyája, és nem kell többet játékosként a teniszpályán szenvednie.
A Kecskeméten élő Szávay Ágnes a kesport.hu-nak adott múltidéző interjút a kezdetekről, a lelki tényezőkről, a sérülésekről és az aktív pályafutása utáni életéről:
Tősgyökeres soltvadkerti vagy, ott ismerkedtél meg a tenisszel, majd később Kecskeméten is sok időt töltöttél. Gyerekként egyértelmű volt számodra, hogy a tenisz lesz a sportágad?
Soltvadkerten kezdtem el játszani, és igen, egyértelmű volt, hogy ezt a sportot szeretném csinálni. Szüleim hobbiszinten űzték a teniszt, ráadásul édesanyám gyermekeket is oktatott. Ő tanított meg engem is az alapokra, hatéves koromtól vele gyakoroltam, majd nyolcévesen Kecskemétre kerültem Ujhidy Zoltánhoz. Öt éven keresztül voltam az Ujhidy Tenisziskola növendéke, és ennek az utolsó két évét már a kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában töltöttem tanulóként, amely életem egyik legjobb időszaka volt, nagyon szerettem azt az iskolát.
13 éves korodig voltál Kecskeméten, utána merre vitt az utad?
Óriási változás következett be ekkor az életünkben, hiszen egy svájci menedzsercég felkarolta a karrierem irányítását. Emiatt Budapestre költöztünk, mert azt mondták, hogy a fővárosban sokkal jobb lehetőségek vannak számomra infrastrukturálisan és minden más szempontból is. Magyarországon korán eljutottam odáig, hogy ranglistavezető lettem, és – bár ekkoriban bennem még nem is tudatosult teljesen – külső szemmel már látszódott, hogy igen nagy tehetség vagyok. Elkezdtem játszani a 12-14 éves korosztály nemzetközi versenyein, majd a 16-ost ki is hagytam, és egyből a 18-as korcsoportban indultam, ahol szintén nagy sikereket értem el. Junior Európa-bajnokságot nyertem, illetve szintén hatalmas elismerés volt, amikor 2005-ben a juniorok között a Roland Garroson egyéniben és párosban, valamint Wimbledonban párosban is győztem. A következő évben is játszhattam volna még a junior korcsoportban, de inkább elkezdtem a felnőttek között versenyezni.
Mennyire volt nehéz ilyen fiatalon ezeket a kiemelkedő sikereket feldolgozni?
Számos velejárója a sikerességnek távol állt tőlem, például kifejezetten utáltam, hogy mindenki megismer és figyel engem. Teniszezni is addig szerettem leginkább, amíg nem tudták a nevemet. Addig volt számomra élvezhető a játék, amíg tényleg csak a játékról szólt. Minden profi sportra elmondható, hogy nagyon sok anyagi érdekeltség van a játékosok körül. Onnantól kezdve, hogy a felnőtteknél kezdtem el sikeresen szerepelni, nem személyként voltam számon tartva, hanem inkább termékként, ahogyan az összes többi játékos is. Annak függvényében értem valamennyit, hogy éppen milyen eredményeket szereztem. Ezt a világot nagyon nehezen tudtam elfogadni, talán sohasem sikerült megszokni. 18 éves koromtól kezdve folyamatosan fájt a derekam, onnantól borzalmasan nagy ellenállást tanúsított a lelkem és a testem a pályafutásom ellen.
Ennek ellenére ott maradtál a profik között, és továbbra is vitted Magyarország hírnevét körbe a világban. A Grand Slam-tornákat figyelembe véve a legjobb eredményed a 2007-es US Openen elért nyolcba jutásod volt. Elégedett vagy ezzel?
Voltam a világranglista 13. helyezettje, játszhattam Grand Slam-tornán a négy közé jutásért, a 2007-es US Openen párosban elődöntőig jutottunk. Egyéniben öt, párosban két WTA-tornát nyertem. Két olimpián szereztem indulási jogot egyéniben és párosban is. Többször választottak Magyarország női teniszezőjévé, illetve a Magyarország női sportolója díjat is nekem szavazták, a Junior Príma és számos más díj mellett. Tekintettel arra, hogy gyakorlatilag sérülten játszottam végig a profi pályafutásomat, úgy gondolom, hogy szép eredményeket értem el.
Mire vagy a legbüszkébb? Valamelyik eredményedre, vagy esetleg arra, hogy a sérüléseid ellenére is sokáig kitartottál?
A szívem mélyén akkor lennék igazán büszke magamra, ha 18 évesen azt mertem volna mondani, hogy mindenki akarata ellenére abbahagyom a versenyteniszt, mert ez nem jó a lelkemnek és még rosszabb a testemnek. Ha viszont eredményt kellene választanom, akkor a pekingi tornagyőzelmemet emelném ki 2007-ből, amikor meccslabdát hárítva győztem a fináléban a világranglistán akkor harmadik helyen álló, második kiemelt Jelena Jankovic ellen. Szintén szívesen gondolok vissza arra a meccsre, amikor 2009-ben a Roland Garroson a világranglista harmadik Venus Williams ellen úgy győztem, hogy az első szettet 6-0-ra zsebeltem be.
Kétszer is megnyerted a budapesti WTA-tornát. Ez milyen emlék számodra?
Megnyerni nagyszerű érzés volt a budapesti rendezésű tornákat, de mégis nagyon vegyes érzéseket váltottak ki belőlem a hazai események. Annak ellenére, hogy kétszer is tornagyőztes lettem a fővárosban, lelkileg sokkal megterhelőbb volt a magyar WTA verseny, mint bármelyik másik viadal a világon. A hazai közönség miatt sokkal jobban éreztem a nyomást és a megfelelési kényszert.
Melyik volt a kedvenc versenyhelyszíned?
A Roland Garroson nagyon szerettem játszani Párizsban, illetve Wimbledont, a tenisztornák királynőjét is szívből kedveltem Londonban. Mellettük az egyik legkedvesebb város számomra Sydney lett.
Egyéniben szerettél jobban játszani, mert ott a magad ura lehettél, vagy inkább párosban, mert ott valamelyest visszakaphattál valamit a játék öröméből?
A teniszezők általában belekerülnek egy mókuskerékbe, és azt hallgatják, hogy csak az egyéni eredmények számítanak igazán. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy akik igazán jók egyéniben, azok nem nagyon párosoznak. Én egyéni játékos voltam, a páros csak kiegészítő volt számomra. Utóbbit sokkal inkább játéknak fogják fel azok, akiknek az egyéni a fő számuk, mert a páros játékosabb, könnyedebb, a teher megoszlik, ezért úgy gondolom mindenki számára élvezhetőbb is.
2013-ban jött el a döntés, hogy sérülés, illetve az említett lelki tényezők miatt abbahagyod profi pályafutásodat. Ezt a döntést hogyan hoztad meg, felszabadultál utána?
2011-ben megtudtam, hogy az egyik csigolyámnál mindkét csigolyaívem eltörött. Más sportolót lehet, hogy hetekig, hónapokig elkeserített volna ez az információ, nekem szinte pezsgőt bontani lett volna kedvem. Évekig azt hallgattam több edzőmtől is, hogy nincsen nekem semmi bajom, nem fáj semmim, csak lusta vagyok és nem akarok edzeni. Hiába mondtam, hogy fáj a derekam, évekig egyszerűen nem derítették ki, hogy mi bajom. Egy külföldi orvos vette észre a törést, és a fenti okok miatt nekem ez nagy megkönnyebbülés volt. Kihagytam egy hosszabb időszakot ezt követően, de a fájdalmaim ellenére megpróbáltam még visszatérni. 2012-ben az olimpián és két amerikai versenyen is elindultam, de a rehabilitáció és a pihenés nem vezetett eredményre. 24 évesen meg kellett hoznom a döntést, hiszen fizikálisan nem voltam képes tovább teniszezni, és az egészségemet nem akartam ennél is tovább kockáztatni. Mindenki latolgatja, hogy mi lett volna, ha tovább tudok játszani. Én nem foglalkozok ezzel, nem tudom, mi lett volna ekkor, csak azt tudom, hogy már ennyit sem szabadott volna a pályán töltenem. Nyilván, ha megmarad bennem a játék szeretete és az egészségem, akkor minden másképp alakult volna, de felesleges ezen morfondírozni, hiszen minden okkal történik a világban.
A szavaidból jól vettem ki, hogy nem hiányzik neked a tenisz?
Egyáltalán nem hiányzik. Nem is tudok teniszezni, mert a mai napig nagyon fáj a derekam. De maga a játék szeretete, a játék öröme, az elmondhatatlanul hiányzik, és mai napig bízom benne, hogy egyszer még visszakapom ezt az érzést.
Amióta nem láttunk teniszpályán, mivel töltöd a mindennapjaidat, mivel foglalkoztál az elmúlt években?
A Testnevelési Egyetemen szereztem sportmenedzseri diplomát. Budapesten elkezdtem gyermekekkel foglalkozni, megalapítottam a Tenisziskolámat. A TF teniszpályáit üzemeltettem éveken keresztül, jelenleg a felújítás miatt a Feneketlen-Tónál található Park Teniszklubba költöztünk át, és nagyjából 150 tanítvány jár hozzánk. Nekem az a legfőbb célom – saját példámból is kiindulva -, hogy a fiatalokkal megszerettessem a teniszt és életük végéig a sportág mellett maradjanak jó szívvel. A gyermekek oktatása mellett az elmúlt években sok más területen is tevékenykedtem; a Digi Sportnál voltam sokáig szakkommentátor, néhány évig Erzsébet-tábor vezető voltam, illetve a Speciális Olimpikonoknak is évekig voltam a nagykövete. Emellett testnevelésóra keretein belül iskolákba visszük be a teniszoktatást, illetve az utóbbi időben a Nemzeti Sportügynökségnek dolgoztam, például az idei debreceni Davis-kupát mi szerveztük meg.
A Tenisziskoládban edzőként is dolgozol a tanítványokkal?
Már nem állok a pályán edzőként. A Tenisziskola első éveiben jómagam is oktattam, de ahogy kezdtük kinőni magunkat, felvettem kollegákat, és jelenleg inkább a szervezet irányításával foglalkozom. Szerencsére nagyon jó partnerekre találtam az edzőim személyében, mind emberileg mind szakmailag, akik igen élvezetes órákat tartanak a kicsiknek, és úgy látom, a tanítványaink nagy szeretettel járnak hozzánk.
Tervezed még tovább bővíteni a Tenisziskolát, akár Kecskemétre is elhozni?
Igen, a jövőbeli terveim között szerepel, hogy még tovább bővítsem a Tenisziskolámat. Budapesten és országszerte több helyen is szeretném megismertetni minél több gyermekkel ezt a csodás sportot, többek között Kecskeméten is, hiszen számomra ez egy igazán kedves város.
Korábban már elárultad nekem, hogy Kecskeméten laksz. Hogyhogy visszaköltöztél a hírös városba?
Egyrészt visszahúzott a szívem az Alföldre, másrészt fizikailag közelebb szerettem volna lenni a családomhoz. Több, mint egy éve lakunk már Kecskeméten a csodálatos kisfiammal, aki természetesen az első helyet foglalja el az életemben. Azzal, hogy ideköltöztünk, a szüleimmel rendszeresebb és szorosabb kapcsolata alakult ki, aminek tiszta szívemből örülök.
(Vizi Zalán | kesport.hu | fotók: Getty Images)