Múltidéző rovatunk következő interjúalanya Kincses Tibor, olimpiai bronzérmes kecskeméti cselgáncsozó, akit annak idején csak kényszerből küldtek ki 1980-ban Moszkvába, mégis az ötkarikás játékok egyik legjobb magyar teljesítményét produkálta. Karrierjét ennek ellenére 28 évesen mégis abbahagyta, mert betelt nála a pohár. Múltidéző interjú Kincses Tiborral:

Kezdetben birkózott, majd áttért a judóra. Miért döntött akkoriban így?

Valóban birkózással kezdtem, de ez nagyon rövid ideig tartott. Kerekes Sándor a baráti körömbe tartozott, ő csábított át a cselgáncsra és nála kezdtem el a sportágat. Utána Nagy Lajoshoz kerültem, majd Deli Imréhez, míg juniorként már Varga András kezei alatt pallérozódtam.

Középiskolában röplabdázott és kosárlabdázott is. Nem gondolkozott el azon, hogy a labdajátékokkal komolyabb szinten foglalkozzon, vagy mindig is egyértelmű volt, hogy a küzdősportok, azon belül is a judo a fő sportága?

A kosárlabdát számomra élmény volt játszani. Középiskolás kosáredzőnk rendkívül profi volt, ifjúsági válogatott is volt, és nagyon élvezhetővé tette nekünk az összes edzést, ezáltal imádtuk a sportágat. Kecskeméten a 623-ban, az ipari szakmunkásképzőben voltam ipartan hallgató, és szinte éjjel-nappal kosaraztunk. Még a kiskunfélegyházi Petőfi Iskolát is legyőztük, amely akkoriban a térségben uralkodott, de olyan jó csapatot alkottunk, hogy sikerült ellenük is sikert aratnunk. Ennek ellenére nem jutott eszembe, hogy sportágat váltsak, a labdajátékok számomra csupán remek kiegészítést jelentettek. Szó szerint kiegészítést, ugyanis nem csak hobbiként fogtam fel, hanem fizikai fejlődést is jelentett számomra a röplabda és főleg a kosárlabda, ugyanis a sok ugrás következtében megerősödött a lábam, olyan jó rugóim lettek, hogy a cselgáncs közben válldobásból, guggolásból fel tudtam állni az ellenfelemmel együtt. De nem csak emiatt volt hasznos, hogy kosaraztam is, hanem a ritmusérzékem és az ütemérzékem is rengeteget fejlődött ezáltal, amit szintén hasznosítani tudtam a judo közben.

Utánpótláskorosztályban már látszott, hogy nagy jövő áll Kincses Tibor előtt, majd felnőtt korosztályban a 60 kg-os súlycsoportban indulhatott, ehhez azonban kellett áldozatot hoznia.

Így van. A 70-es évek végén nem volt felnőtt szinten a csapatunkban 60 kg-os súlycsoportban versenyző társunk, így a csapat érdekében juniorként lefogytam, hogy alkalmas legyek arra a súlycsoportra. A felnőtt csapatbajnokságon juniorként egy kivételével az összes felnőtt válogatottat megvertem. Ezt követően vittek ki Mongóliába az Ifjúsági Barátság Versenyre, ahol csak szocialista országok versenyzői képviseltették magukat. Ott aranyérmes lettem, illetve elnyertem a legtechnikásabb címet is.

Kincses Tibor jobbról a második | forrás: saját gyűjtemény

A következő állomás nem is lehetett más, mint a felnőtt válogatottság. Hogy jutott ki az 1980-as moszkvai olimpiára?

Ötödik helyezett voltam a magyar rangsorban, azonban az előttem lévő versenyzők közül mindenki kiesett az A kategóriás megmérettetéseken, míg én rendre jól teljesítettem akkor, amikor kellett. Ekkor mondták azt, hogy „akkor kénytelenek vagyunk a Kecskeméti SC versenyzőjét, Kincses Tibit kivinni az olimpiára”. Ez szó szerint elhangzott…. Kecskemétiként természetesen nekem sem volt egyszerű helyzetem, ahogy egyetlen vidéki sportolónak sem. A kényszerből aztán az lett, hogy bronzérmet szereztem az olimpián. Fantasztikus élményekkel gazdagodtam Moszkvában, ráadásul én lettem az első érmese a válogatott akkori edzőjének, Barabecz Ferencnek.

A fővárosban volt visszhangja a bronzérmének?

Nem, a válasz csend volt. Nem volt semmilyen visszhang sem a vezetők részéről, sem a sajtótól. Nem mertek szólni semmit, csak örültek, hogy én lettem azon az olimpián a második magyar bronzérmes.

fotó: MTI | Petrovits László

Ezt követően élete formájában volt, amikor a világbajnokságon, Maastrichtban megsérült. Ha ott nem sérül meg, érzése szerint mit érhetett volna el?

A döntőbejutást mindenképpen, ugyanis pont az elődöntőben részlegesen szétszakadt a jobb vállam. Vállcsúcsra estem a meccs elején, miután kifordultam egy válldobásból, így történt a sérülésem, de így is csak az utolsó 14 másodpercben kaptam ki a fináléba jutásért vívott meccsen, egy cseh versenyző ellen. A bronzcsatát már nem vállalhattam. A válogatott doktora, Béres Alexandrának az édesapja, Béres György azt mondta – amivel az edzőm is egyetértett – hogy ne menjek tovább. Azt mondták, ha tovább szakad a szalagom, műteni kell, ezt nem akartam.

Nem emiatt a sérülés miatt, de mégis viszonylag korán, 28 évesen úgy döntött, hogy abbahagyja az aktív pályafutását. Miért?

Elment a súlyom, túl sokat fogyasztottam, és bár feljebb mentem egy súlycsoporttal, így is sikerült egy debreceni, nemzetközi verseny előtt egy hét alatt 13 kg-ot leadnom. A versenyt meg is nyertem, ám betelt a pohár. 26 évesen azt éreztem, hogy kiégtem, és bár még két évig cselgáncsoztam, 28 évesen abbahagytam. Ezt a döntésemet sosem bántam meg.

Kincses Tibor a felső sorban jobbról a harmadik | forrás: saját gyűjtemény

A sportágtól is eltávolodott?

Akkor még nem, mert Kecskeméten csináltam egy úttörő csapatot, amiről nagyon szép emlékeim vannak, illetve a lányok edzését is átvettem. Nagyon jó női szakosztály alakult a nevem alatt, ám 1988-ban úgy döntöttem, hogy a judóval végeztem.

Ekkor mi jelentette az utolsó cseppet a pohárban?

Nekem mindig megvoltak a tanítványaim, akiket én szedtem össze. Annak idején úgy kezdtem, hogy csináltam egy három hónapos tanfolyamot, és akik megmaradtak, mindannyian hozzám tartoztak. Voltak elveim, amiket betartottam. Azonban többen nem voltak hűségesek a klubhoz, elmentek máshová edzeni. Egy idő után az ember belefárad abba, ha újra és újra el kell kezdeni a munkát a fiatalokkal, fel kell őket fedezni, akik aztán nem sokkal később inkább eligazolnak. Úgy gondolom, a legmegfelelőbb felállás az, ha egy edző a junior korosztályig foglalkozik egy sportolóval, hiszen utána jön a nagy lemorzsolódás, amikor továbbtanulás és munkavállalás miatt többen felhagynak a sportolással. Ha azonban addigra a judo szeretetét az edző személye is kialakítja a sportolóban, akkor a sportág mellett fog maradni. Ezt akartam elérni, de többen nem értettek velem egyet, és végül felhagytam Kecskeméten a cselgánccsal.

Kecskeméten kívül volt még köze a sportághoz?

Kecskemétről Szegedre költöztem, ahol Szabó Csaba megkért arra, hogy legyek az edzője. Fél év alatt magyar bajnok lett. Ez volt az utolsó, hogy közöm volt a cselgáncshoz, de ennek is harminc éve már.

1980-ban Bács Kiskun Megye Sportolója Díjban is részesült, több kitüntető címet szerzett, illetve a már említett olimpiai bronz is gazdagítja a vitrinjét. Visszagondolva, mire a legbüszkébb?

Négyszer, négy különböző versenyen engem választottak a legtechnikásabb versenyzőnek. Erre vagyok a legbüszkébb, mert ezt Magyarországon nem sokan mondhatják el magukról.

Melyik volt a kedvenc versenyhelyszíne?

Kétségkívül Mongóliából vannak a legjobb emlékeim, az volt a kedvencem, részben a szép ország miatt, részben azért, mert amikor ott cselgáncsoztam, 19 éves korom ellenére felnőtt fejjel tudtam versenyezni és mindenkit legyőzve aranyérmes lettem az IBV-n. Két hetet töltöttünk el kint, fantasztikus tájakat, épületeket, nevezetességeket láttunk, ám visszagondolva talán azért az a kedvencem, mert az öt meccsen összesen nyolc percet töltöttem el a szőnyegen, azaz nemcsak legyőztem mindenkit, de gyorsan és magabiztosan sikerült mindenki ellen sikert aratnom. Bár rendkívül hideg volt akkoriban Mongóliában, mégis imádtam annak a kirándulásnak minden percét.

Melyik volt a kedvenc meccse?

Az olimpián a második meccsemet egy japán versenyző ellen vívtam meg. Köztudott, hogy a judo a japánok sportja, de akkor olyan simán győztem le a kihívómat, hogy az hatalmas öröm volt számomra. Az a siker még nagyobb lendületet adott, amelynek bronzérem lett a vége Moszkvában.

Kincses Tibor az alsó sorban, középen | fotó: saját gyűjtemény

Karrierje során mindig azt hangoztatta, hogy hinni kell a győzelemben. Ez a hite, amíg tartott a pályafutása, sose hagyta cserben?

A mai napig olyan ember vagyok, aki, ha valamit eldönt, azt megcsinálja.  Persze manapság már nincsenek ekkora feladatok előttem, amik ennyire megkövetelnék ezt a szemléletet. A mottóm, hogy hinni kell a győzelemben, onnan jött, hogy mindig uralkodott a cselgáncs világában a japán hegemónia. Ebben nem hittem. Annyit edzettünk, hogy egyszerűen úgy voltam vele, hogy a japánok nem edzhetnek többet, képtelenség például, hogy ők is annyit futottak volna, mint mi, akik Mátraházától Galyatetőig és vissza rendszeresen futóedzéseket hajtottunk végre. Égett a tüdőnk, fájt a levegővétel, de tovább edzettünk. Hittem a győzelemben, és miért kell hinni benne? Mert ha nem hiszel benne, már vesztes vagy. Mindig is erre gondoltam. Ha Mátraházán 138 lépcső guggolva, ugorva, lefelé, felfelé, egymás után sokszor, nem elég erőnléti edzésnek, akkor semmi. Keményen dolgoztam, és hittem abban, ha napról-napra így edzek, akkor a japánok sem fognak gondot okozni. Nem mondom, hogy nem vert meg engem japán versenyző, de nem féltem tőlük, és az olimpián is legyőztem többek között egy japánt.

A cselgáncsot követően mivel töltötte a mindennapjait, illetve most mivel foglalkozik?

Profi sportkarrierem után villanyszerelőként helyezkedtem el. Jelenleg egy szegedi építőipari vállalkozásnál portásként dolgozom, illetve van egy unokám. Szegeden élek és a család jelent számomra mindent.

(Vizi Zalán | kesport.hu)

Vélemény, hozzászólás?