Az Arany János Általános Iskola legendás testnevelője ma már ugyan nyugdíjas, de az edzősködéssel nem hagyott fel, többek közt már unokáit tanítja röplabdázni. 40 éven át tartó testnevelői és edzői munkája során összesen 13 országos elsőséget ünnepelhetett csapataival, de játékosként az 1983-ban bajnoki címet nyerő kecskeméti csapatnak is tagja volt.

Bár évtizedeket húztál le a röplabdában, nem volt ez egyértelmű, hogy ebbe az irányba indulsz el. Hogyan kerültél kapcsolatba a sporttal?

Tiszakürtön születtem, falun nevelkedtem egészen hatodikos koromig, akkor kerültem be Kecskemétre. Addig a sokmozgásos grundéletben cseperedtem a szabadban, a nagyobbakkal sportoltam, jó példaként emellett apukám járt előttem, aki magyar történelem és testnevelés szakos tanár volt. Harmadikosként egy tornaversenyen vettem részt először, Tiszazug bajnoka lettem, akkor tehát még a röplabdától messze jártam. Focizni és kézilabdázni nagyon szerettem, bátor gyerek is voltam, mert a kapuba is beálltam a nagyobbak közé. A tiltott kerékpárversenyektől kezdve, a horgászatig, vagy a fogócskáig tulajdonképpen mindenben benne voltam, ami széppé teszi a falusi életet.

Elég korán testnevelő akartál lenni, követve édesapádat, mikor érett meg benned ez a döntés?

A grund nagyon sokat jelentett, tulajdonképpen már ekkor a testnevelői pálya érdekelt. Az akkori testnevelő tanárom már szerintem óvodás koromban kihívott egy alkalommal a szolgálati lakásból, hogy a nagyobbak kötélmászását felügyeljem.

A röplabda mikor jött be a képbe?

Bekerültem először a Petőfi Sándor Általános Iskolába, ahol elkezdtem kosárlabdázni még Király Sanyival. Alig volt utánpótlás, de szorgalmasan jártunk mindketten, el is jutottunk egy Úttörő Olimpiára Szolnokra. Mindketten elfáradtunk, mert gyakorlatilag végig játszanunk kellett, mivel igazából csak mi tudtunk kosárlabdázni. Irányítóként játszottam, nem voltam túl gyors, viszont nagyon kitartó. Atlétika versenyeken is részt vettem, hívtak focizni is, de apukám azt már nem engedte. Maradtam a kosárlabdánál, egészen addig, amíg be nem kerültem a Katona Gimnáziumba. A magasságom miatt először nem kellettem Dunszt Fricinek, a magasabbakat válogatta ki az edzésekre. A testnevelés órákon is voltak viszont edzések, ott látta, hogy mindent tudok, amit a többiek, egy félév múlva csatlakoztam is. Az év végén még sóvárgó szemmel néztem a nagyokat, amikor indultak az országos döntőre, de utána stabil tag lettem , a végére csapatkapitány, háromszor meg is nyertük a középiskolás világbajnokságot. Így lettem röplabdás, de közben azért a kézilabda és a kosárlabda csapatban is játszottam, de már csak iskolai versenyeken.

Mi fogott meg a röplabdában?

Tetszett, hogy ez az iskola sikersportága. Felnéztem rájuk, ott voltak a tablóképek, ez vonzott. Ügyes gyerek voltam, nem kellett annyit foglalkozni velem, de a kosárérintésem azért kicsit mély lett. Ezt időnként lefújogatták, de megtanultam azért elég szépen mindent. Középiskolában én is ifi válogatott lettem, nagyjából 30-40 alkalommal szerepeltem a majdnem három év alatt. Fontosak voltak az edzőtáborok is, ott lettem igazán röplabdás a tatai salakon. Börcsök Csabiékhoz csatlakoztam, akik már korábban elkezdték, közben készültem a TF-re is, ami aztán sikerült is, ott is főiskolás bajnokok lettünk egyébként.

Az utad azonnal visszavezetett Kecskemétre?

Igen, egy évet ráhúztam a TF-re, így öt év után jöttem vissza. Rögtön az akkor még Molnár Erik Általános Iskolába, a későbbi Aranyba kerültem 1980-ban, 40 évig ott is voltam. Vártak már itthon, rögtön kész csapatot kaptam Beregszászi Szabolcs munkájának köszönhetően.

A játék sem maradt abba, hiszen részese voltál az 1983-as bajnoki címnek. Hogyan emlékszel vissza arra a sikerre?

Nagyon nagy siker volt, mert meg kellett harcolnunk a pesti hegemóniával. Akkor tudtunk csak bajnokok lenni, amikor mindenkit 3-0-ra vertünk, mert addig a bírókkal is küzdeni kellett. Mi voltunk az első vidéki együttes, aki bajnoki címért harcolt. Dobogón előtte már voltunk, de akkor tényleg szett vesztése nélkül lettünk bajnokok. Feladó csere voltam, de akkor az egész csapat válogatott volt rajtam kívül. Átélni nagyszerű volt ezt, teljesen amatőr státuszban pláne. Emlékszem a jutalmazásra is, akkor azért kinyílt a bicska a zsebemben egy picit.

Meddig tartott a kecskeméti pályafutásod?

1983-ban bajnokok lettünk, utána el is búcsúztattak, de egy év után még visszahívtak. Tulajdonképpen kétszer köszöntek így el tőlem. Én voltam az egyetlen egy ember szerintem, akitől kétszer is szépen köszöntek el, nem mindenkinek adatott ez meg.

Az iskolai sport és az edzősködés miként indult el számodra?

Eleve készültem rá, hogy folytatom azt a munkát, amit előttem Beregszászi Szabolcs csinált, ezt is várták el tőlem Friciék. Folyamatban kellett nevelni a korosztályokat, kialakult egy szisztéma, hogy mindig legyen utánpótlás. Szakedzői végzettséget ugyan nem szereztem, de belecsöppentem és folyamatosan tanultam a saját bőrömön is a szakmát. Elsőre rögtön ötödik helyen zártunk az országos döntőben.

Utána jöttek sorban a sikerek, mire emlékszel vissza szívesen?

Összesen 13-szor nyertünk országos döntőt, szerintem az ezüstökkel együtt 20 felett van a döntők száma. Nehéz lenne kiemelni ezekből bármelyiket. Az azért megmaradt, hogy amikor már a fiamat is neveltem, akkor hatodikban ők nyerték a mini országos bajnokságot, akkor kezdődött tulajdonképpen ez a kiírás.

Másik irányból közelítve, kiket emelnél ki?

Bajban vagyok ennyi év, ennyi siker után már a nevekkel, rengetegen voltak. Visszafelé haladva Kaszap Tamást mondanám rögtön, aki éppen most tért vissza a KRC-hez. Somodi Pisti is tanítványom volt, Király Pisti szintén. Rengetegen lettek korosztályos válogatottak is, napestig lehetne sorolni őket is. Ugyanakkor azt kell mondjam, majdnem jobban örültem annak, ha valaki testnevelő lett a tanítványaim közül. A nagy szívfájdalmam csak az, hogy közülük sokan ugyan elvégezték a TF-et, de nem dolgoztak sosem a pályán, elmentek más irányba végül, neveket így természetesen nem mondanék. Csizmadia Szabolcs kedvenc tanítványom volt szinte, a fiamhoz hasonlóan ő is röplabda edző lett, ahogy egyébként a lányom is. A gyerekeimre vagyok természetesen a legbüszkébb. Nem szeretném kihagyni a kollégáimat, hiszen együtt dolgoztam Nagy Péterrel, aki akkor kerülhetett mellém, amikor három év után erre Varjú Lajos lehetőséget adott. Lajos adta meg ennek az iskolának a sportos alapját, mindig mondtam neki, hogy a keze alól szeretnék majd nyugdíjba menni, sajnos ez nem valósulhatott meg. Péterrel hosszú ideig dolgoztunk együtt, minden percét élveztem.

A családban természetes volt, hogy ezt az irányt választják a gyerekek is?

Ez egy folyamat volt. Nyilván nagy szerepe volt ebben, hogy direkt kértem is, hogy taníthassam őket. Mire középiskolába kerültek, szerintem ez eldőlt, de legalábbis a minta előttük volt. Soha nem volt szó róla direktben, de mégis így alakult. A sportos élet, a szülői minta adott volt a családban, a baráti körben is, együtt jártunk röplabda táborozni a gyerekeinkkel.

Szabó István lánya és fia a Testnevelési Egyetemen szerzett testnevelői és röplabda szakedzői diplomát

Az utánpótlásban még edzősködsz, hogy látod a sportág helyzetét?

Népszerű, ahogy eddig is, megvan a hagyománya. Sajnos a felnőtt csapatban egyre kevesebb a kecskeméti, valahogy nincs most meg az összhang az utánpótlással, de ennek elemzésébe nem én szeretnék belemenni. A gond annyi, hogy sok volt nekem már 40 év, ennek vannak konkrét okai is. Sokszor nekünk kell harcolni a gyerekekért, kevés a szorgalmas, odaadó munkát végző gyerek. A toborzást is lehet másként csinálni, de nehezebb. Ezért döntöttem úgy, hogy csak az egészen kicsikkel dolgozom, őket még fel tudom lelkesíteni, csillognak a szemeik. Jó csapataink vannak persze még mindig, nem szabad elfelejteni a kollégákat sem, Seremet Attilával tulajdonképpen összevont csapattal dolgozunk. A kecskeméti utánpótlás alapvetően szárnyal, sokan irigyek is ránk az országban.

Mit adott neked ez a 40 év és a röplabda?

Eleve a sport adott sokat. Megtanultam korán veszíteni, de hajthatatlan voltam a győzelem iránt, ezt szerintem minden tanítványomnak tovább adtam. Mindig erényem volt a neveltetésemből fakadóan, hogy segíteni szeretnék másoknak, ezt csapatsportban lehetett is kamatoztatni, a csapattársaim mindig elfogadtak. A sikerek folyamatosan arra sarkalltak, hogy minden évben megújuljak, fejlődjek. Ehhez kellett a családom is, hiszen ennek a negyven évnek legalább a felét biztosan reggeltől estig az iskolában töltöttem az edzések miatt. Nagyon kellett a feleségem támogatása, segítsége, a gyerekek nevelésében nyújtott áldozatos munkája. Mondhatjuk tehát, hogy a család a sportra tette le a voksát, hiszen az is döntő volt abban, hogy az edzői pályát folytassam, hogy most már az unokáimat edzhetem a fiam és a lányom után.

(Nyitray András | kesport.hu)

Vélemény, hozzászólás?