Szellő Imre (24 győzelem, 16 KO, 1 vereség) 24 év sportmúlttal és több mint 400 mérkőzéssel a háta mögött még 37 évesen is Magyarország egyik legismertebb, a profik között legmagasabban jegyzett ökölvívója. Kecskemét mellett, Cegléden indult pályafutása, olimpiáig is eljutott, ám karrierje végénél járva talán már inkább az edzői álmokon gondolkodik, mintsem azon, hogy visszatérjen a ringbe. Múltidéző interjú Szellő Imrével. 

Gyerekkorodban hogyan kerültél közel az ökölvíváshoz? 

Legelőször unokatestvéremmel mentünk le a ceglédi edzőterembe kipróbálni az ökölvívást, de az első edzés olyan unalmas volt – csak a bal jobb egyeneseket ütöttük -, hogy azt mondtam, hogy többet nem is akarok hallani erről a sportról. Ekkor még csemői lakosok voltunk, majd később beköltöztünk Ceglédre, új iskolába kerültem és öt-hat osztálytársammal újra elmentem a ceglédi terembe. Az a nap mindent megváltoztatott, nagyon élveztem azt az edzést és nagyot fordult velem a világ. 

Milyen sportokat próbáltál ki, mielőtt mégiscsak az ökölvívás mellett kötöttél ki? 

Elsőként a birkózást próbáltam ki, nagyon jól ment, de amit az edzésen tanultam, azt másnap az iskolában mindig meg is mutattam az osztálytársaimon, emiatt rengeteg figyelmeztetőt kaptam az igazgatótól, majd el is lettem tiltva a birkózástól. Ezután DSK (diáksportkör – a szerk.) keretében, amit lehetett, azt kipróbáltam. Kézilabdáztam, kosárlabdáztam, illetve távolugrásban és futásban is megmérettem magam. Cegléden a focit is űztem, de nem volt benne sikerélményem. Már akkor is maximalista voltam, minden edzésen mindent beleadtam, de az edző sosem állított csapatba, így felhagytam a labdarúgással. Ezután jött az ökölvívás. 

Ökölvívó karrierednek még nincs teljesen vége. Mégis így utólag visszatekintve a pályafutásodra, mely mérkőzést, tornát említenéd úgy, hogy az ott elér siker indított el téged ténylegesen ezen az úton? 

A legelső élményem az, amikor a kiskunfélegyházi 1996-os diákolimpián bronzérmet szereztem. Ott éreztem meg legelőször, hogy milyen az ökölvívó szorítóban tevékenykedni, milyen az érem „íze”. Innentől kezdve sodródtam az árral. Őszintén szólva, mikor már a kapujában voltam, akkor sem terveztem, hogy belőlem olimpikon, vagy világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon induló ökölvívó lesz. Mindig a következő versenyre akartam kellőképpen felkészülni és ott jól szerepelni, és mint később kiderült, ezek a kezdeti tornák meghatározták az életemet. Gondolok itt az ifjúsági Eb-re, ahol bronzérmes voltam ’99-ben, majd 2000-ben a junior vb, ahol ezüstérmes lettem. Sosem akartam akkoriban maradandót alkotni, de a szerencse és a győzni akarásom előrébb vitt, ez adott nekem életpályát. 

Olyannyira megadta neked ez az igazi életpályát, hogy a legmagasabban jegyzett profi ökölvívó vagy. Sokaknak a pekingi olimpia jut rólad az eszébe, ahol a negyeddöntőig jutottál. Az a 2008-as ötkarikás játékok volt-e számodra az eddigi életed és karriered legnagyobb élménye? 

Igen! Az olimpia olyan esemény, amely meghatározó minden sportoló életében. Amikor kint voltam Pekingben, abban a három hétben érezhettem és éreztem is igazán sportolónak magam. Amikor az olimpiai faluban laktunk, több ezer sportoló mozgott körülöttünk a világ minden tájáról. Ronaldinhótól Federeren és Nadalon át egészen Michael Phelpsig, akkora sportemberek voltak mellettünk a lakók, hogy az bennem még különlegesebbé tette az érzést. Ráadásul aki ott volt, azt egy kalap alá helyezték, senkinek sem volt sztárallűrje, mindenki megmaradt egyszerű sportolónak. Mikor Pekingből hazaértem, rögtön a négy évvel későbbi londoni olimpia járt az eszemben. Újra át akartam élni az élményeket. 

Ám ezt nem tehetted meg, ráadásul emlékezetes okok miatt. 

Így van, a londoni játékokról egy mérkőzéssel csúsztam le. Törökországban az utolsó meccsem során, ahol már közel jártam ahhoz, hogy meglegyen a kvóta, illetve a repjegy Angliába, egy téves bírói ítélet – mondhatni bírói csalás – mindent semmivé tett. 

Félprofi ligában űzted akkoriba a sportot, és abszolút reális cél lehetett volna számodra, hogy a 2016-os riói olimpiát újra megpróbáld. Miért nem tetted? 

Nem szerettem volna megint hiú ábrándokba ringatni magam. Egy mérkőzés döntött volna megint mindenről, amely során bármi megtörténhet. Nem akartam, hogy az elmúlt négy évemet ismét ki kelljen dobni a kukába önhibámon kívül, és mivel a profi világ nagyon keresett már engem, ezért 2014-ben úgy döntöttem, hogy átmegyek a „nagyobbakhoz” és a profi ökölvívásban új karriert kezdek. 

Ha már olimpia, Tokióval mi a helyzet? 

A tokiói olimpiát, úgy ahogy van, 2020 február-március környékén elengedtem. A 91 kg-os súlyban Hámori Ádám évek óta a hátán viszi az országot, minden világeseményen ott van. Megfelelő felkészüléssel – bár nem lett volna egyszerű mérkőzés – meg tudtam volna oldani az Ádámot. A rutin és az évek mögöttem szóltak volna, de én ennél tovább néztem. Kis hazánkban a tendencia azt mutatja, hogy amatőr ökölvívóként egy sportoló két-három olimpiai ciklust simán lenyom, míg külföldön ez nem divat, ott általában négy év után vagy abbahagyja az adott sportoló, vagy profinak áll. Na és itt jön képbe az én helyzetem, ugyanis, ha Ádámon túl is jutottam volna, a külföldi fiatalok ellen már nem biztos, hogy meg tudtam volna állni a helyem. Korábbi olimpikonként felmértem, hogy 37 évesen nem tudnám azt a teljesítményt hozni, amit a nemzetközi szint elvár. Sajnos kijelenthető, hogy Szellő Imre nem gondolkodik már az olimpián, mint sportoló. 

A karrieredet tekintve, mely mérkőzésre, sikeredre gondolsz vissza a legszívesebben? 

Amire a legbüszkébb vagyok, az a 2009-es Odenseben megrendezett Uniós Országok Európa-bajnokságán nyújtott teljesítményem, ahol bajnok lettem. Ott az elődöntőben a pekingi olimpiai ezüstérmes ír ellenfelemet győztem le, amely óriási siker volt. Életem legjobb formájában voltam azon a tornán, ifjú apaként, hiszen nemsokkal előtte született meg a kislányom. 

2019 októberében világbajnoki címmeccset veszítettél el. Az volt a profik között az utolsó mérkőzésed. Mikor lesz a következő? 

Ez nagyon jó kérdés és ezt én is szeretném megkérdezni olyasvalakitől, aki tudja a választ. Rácz Félix kivonulásával óriási űr keletkezett a honi profi ökölvívásban. Majd’ 40 évesen és több mint 400 mérkőzéssel a hátam mögött nem számítok már feltörekvő titánnak. Az eddigi eredményeimet már nem veheti el senki, de ha Félix nélkül új csapattal elkezdek dolgozni, akkor ott két-három évben kell gondolkodni. Hogy annyi van-e még ebben a pályafutásban, azt nem tudom. Amikor elveszítettem októberben azt a mérkőzést, akkor a ringből lejövet az a gondolat keringett bennem, hogy ezt szeretném megismételni, kijavítani. Szerettem volna, talán még mindig szeretnék profi világbajnokként visszavonulni. Megkereséseim folyamatosan vannak, az elmúlt fél évben kaptam felhívást Ausztráliából, Lengyelországból, Dél-Afrikából, Oroszországból, illetve az Egyesült Államokból. Ezeket még azonban elutasítottam. Nagyon előre gondolkodni, tervezni nem is lehet a pandémiás helyzet miatt. 

Mivel foglalkozol most? 

Cegléden hobbi ökölvívást oktatok és van két versenyző srácom. Vannak magánóráim is, illetve nemrégiben a Csemői Palotás Sportegyesület Ökölvívó Szakosztályának vezetője lettem. Mostanában ez tölti ki a mindennapjaimat. 

Az imént ezt mondtad: „Szellő Imre nem gondolkodik már az olimpián, mint sportoló”. Mint edző, vannak-e ehhez fogható komoly álmaid? 

Edzőként is óriási élmény és elismerés lenne ott lenni az olimpián. Többször el is játszadoztam a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha Szellő Imre, mint a magyar ökölvívó-válogatott egyik edzője ott lehetnék az olimpián, nem is a következőn, hanem akár az azt követőn. 24 éve benne vagyok ebben a világban, ha ebből nem tudok tapasztalatot átadni a tanítványaimnak, akkor miből?! Ám ahhoz, hogy valóban edzőként ott lehessek a világeseményeken, még jó sok víznek le kell folyni a Dunán. 

(Vizi Zalán | kesport.hu)

fotók: 

1. kép: profiboksz.hu

2. kép: MTI / Illyés Tibor

3. kép: cegledisport.hu

4. kép: Szellő Imre Boxing Team

Nyitókép: Felix Promotion